2018. február 16., péntek

Epilógus


Legvégső búcsú



  A tárgyalás utáni 12 órában azt éreztem, hogy tehetetlen vagyok. Láttam, hogy a szerelmem újra darabokra hullik, miközben én attól tartottam, hogy a segítségemmel csak rontok a helyzeten, így csak távolról figyeltem. Engem is megviselt, de az én fájdalmam semmi, ahhoz képest, amit a lányok azon a helyen átéltek. Én képes vagyok magam túltenni a hallottakat, de az ők emlékezeteikből sosem fognak eltűnni a szörnyű rémképek. Aggódtam, hogy az idő teltével Brit nem lesz jobban, és ismét be fog zárkózni. Láttam rajta, hogy küzd magával, és próbál a jelenben maradni, viszont azt is észrevettem, hogy nem mindig sikerült neki. Három hét elteltével kijelenthetem, hogy sokkal jobban van. Nem rezzen össze a zajokra, és az érintésemtől sem rémül halálra. Kezdi felfogni, hogy azok a szörnyek többet nem árthatnak neki és velem biztonságban van. Napokon át képtelen voltam aludni, mert attól féltem, hogy mire felébredek nem lesz mellettem, vagy ha szüksége lenne rám nem ébresztene fel. Voltak rémálmai, nem egyszer sírta magát álomba a karjaim között, de ez mára múlt. 
  Ma reggel mikor felkeltünk mosolyogva fogadott és ez boldogabbá nem is tehetett volna. Az a lány állt teljesen valójában előttem, akiért bármire képes lennék, aki a legerősebb mindenki közül, akiket csak ismerek. 
  - Miért nézel ennyire? - dönti oldalra a fejét. - Tudom, hogy bejön a látvány, hiszen ezt minden alkalommal az orromra kötöd, ahányszor csak a te pólódat viselem, viszont ha gondolod csinálhatsz egy képet.
  - Csak elgondolkodtam - kapom el a derekát, majd húzom magamhoz. - Míg nem említetted fel sem tűnt, hogy mit viselsz, de most, hogy mondod sokkal jobban örülnék, ha ez sem lenne rajtad és az ágyamban lennél, még korán van.
  Lágyan a mellkasomra csap, miközben felnevet. Nevetése zene füleimnek, aminek köszönhetően az arcomra kiülő mosoly csak szélesebb lesz.
  - Még szép, hogy jobban tetszene - kacsint rám. - De mivel jó kedvem van, és végre jól érzem magam, semmi kedvem az egész napot ágyban tölteni, akár egy beteg kisbaba - karolja át a nyakam.
  - Akkor mihez lenne kedved?
  - Tudom, hogy azért nem említetted nekem, hogy Paul újabb összejövetelt rendez, mert nem akartad, hogy kötelességemnek érezzem, hogy megjelenjek, miközben legszívesebben ki sem mozdulnék a szobából, de szeretnék elmenni rá. Mindenki ott lesz, a szüleim is mennek. Együtt lenne mindenki és ha hiszed ha nem szeretném együtt látni, ahogy a szüleink beszélgetnek és nevetgélnek. Boldoggá tenne a tudat, hogy a azok akik számomra fontosak jól kijönnek egymással, ahogy az is, hogy a szüleid egyáltalán nem bánják, hogy egy olyan lányt választottál magadnak, aki nem kis gonddal jár - suttogja, szemeimbe nézve.
  - Brit, anya imád téged, ezért komolyan ne aggódj már, és a te szüleid is bírnak engem - vigyorgok rá. De ha neked fontos, akkor nem fogok lemondani, egy jó kis buliról, ahol mindenki ott lesz, aki fontos - nyomok egy puszit az orrára. Évekkel ezelőtt a mindenki szó hallatán elhúzva a számat vettem tudomásul, hogy Libby nem tartozik többet közéjük, de most tényleg ott lesz mindenki, aki fontos számomra a jelenben. - Akkor nyomás készülni - csapok a fenekére szabad kezemmel, mire ijedten ugrik hátra, amin én felnevetek. - És eszedbe ne jusson feketét felvenni - szólok utána, amint a lépcsőhöz ér.

***

  Hihetetlen, hogy ezt mondom, de rohadtul hiányoztak ezek a közös délutánok, ahol mindannyian összegyűlünk és amellett, hogy felzabáljuk Paul hűtőjét, mindent megteszünk, hogy egymás agyára menjünk. Layla mint minden egyes alkalommal, most is halálra szívatja Niall-t, amin a többiek igen jót nevetnek, velem az élen. Ő is sok mindent élt át, de most itt van és mosolyog, úgy él, mintha semmi rossz sem történt volna vele. Képes félretenni a fájdalmát és egy időre nem foglalkozni vele, ha ő ezt szeretné. Én is képes vagyok már, ahogy mindenki ezen az udvaron. Sok mindent megéltünk, de az idő segít az elfogadáson.
  - Harry - jelenik meg mellettem Andrew - tudom, hogy mit jelent számodra ott az a lány - mutat Britre - de mindketten tisztában vagyunk vele, hogy még van egy lépés, amit meg kell tenned annak érdekében, hogy mindketten le tudjátok zárni a múltat.
  - Tudom, és ma sort is kerítek rá, mielőtt még besötétedne - adom a tudtára. - Csak remélni tudom, hogy képes lesz végighallgatni, amit mondani akarok majd, mert ha elrohan mielőtt befejezném, akkor teljesen félre fogja érteni az egészet és ezt nem szeretném. Túl sokszor végigjártuk már azt az utat, hogy most ismét rátérjünk.
  - Meg fog hallgatni. Beszéltem vele. Elmondta, hogy eleinte haragudott rá miután kiderült a történeted, amiért azt érezte ő a pótléka, de már tudja, hogy ez nem így van. Bocsánatot akar tőle kérni hiszen mindent neki köszönhet, ha másik oldalról nézzük a történetet.
  - Eleinte nem értettem, hogy miért teszi ezt, viszont az utóbbi időben mindent átgondoltam és rájöttem, hogy a helyébe én is pontosan ugyanígy éreztem volna. Teljesen logikusan gondolkodott, de örülök, hogy megértette ez nincs így. Eleinte lehet, hogy talán egy kis részem ezt gondolta, viszont sosem gondoltam rá így huzamosabb ideig. Félek neki ezt bevallani, de ma meg kell tennem, nem akarok előtte titkokat. Azt akarom, hogy teljes lényével bízzon bennem és amikor egy nap majd felteszem neki a kérdést, akkor ne legyen oka az idő kérésre, hanem gondolkodás nélkül vágja rá a válaszát.
  - Nem fog benned kételkedni - rázza meg a fejét mosolyogva. - A barátnőd, nekem a rokonom és a páciensem, de ez nem azt jelenti, hogy mindent megosztok veled a beszélgetéseinkből, viszont elárulhatom, hogy nem kételkedik benned és minden rendben lesz.
  Andy távozása után, csak nézem, ahogy a lányokkal nevet, ahogy a szemei is csillognak, amint tekintetünk találkozik. Olyan, mint Libby a társaságban, szerintem már mindenkinek sikerült elfogadni őt, úgy ahogy van. Louisszal nehéz volt megtalálni a közös hangot, de tudtam, hogy köztük alakul ki majd a legnagyobb, legerősebb kötelék. 
  Pillantását elkapva intem magamhoz, mire ő egyből felpattan és gyors léptekkel indul felém, amin a lányok hangosan nevetnek, majd a fiúk is csatlakoznak hozzájuk, amint a karjaimba veti magát.
  - Ennyire hiányoztam volna? - ölelem magamhoz nevetve.
  - Két hétig össze voltunk nőve, szerinted nem furcsa kicsit, hogy nem vagy folyamatosan mellettem? - emeli rám szemeit. - Meg úgy alapjában ki akar a szerelme nélkül tölteni az ideje egyetlen percét is?
  - Örülök, hogy jól vagy - nyomok egy puszit a homlokára. - Eljönnél velem valahová?
  - Most? - távolodik el tőlem.
  - Igen, de nem lesz több egy óránál, nyugi visszajövünk - simítok ki egy tincset az arcából - ki nem hagynám az esti bulit.
  - Rendben menjünk - kapja el a kezem.

***

  Nem árultam el neki hová hozom, de szerintem, amit a temetőhöz értünk megértette mit akarok tenni. Látom rajta, hogy az egész testtartása feszült lett. Utálom, hogy ezt váltja ki belőle, ahogy azt is, hogy én hiába fogom a kezét ő nem kulcsolja össze az övét az én ujjaimmal. Fél, és az előbbiekben tapasztalt boldogsága szempillantás alatt eltűnt, mintha sosem létezett volna. Bárcsak tudná, hogy semmi oka aggódni.
  - Brit - fordítom testét magam felé. - Nem azért hoztalak ide, amire gondolsz - suttogom. - Ne gondolj semmi rosszra, kérlek. Csak hallgass végig, mert szükségünk van mindkettőnknek erre a pár percre itt, rendben? - fogom kezeim közé sápadt arcát. - Csak hallgass meg - kérlelem, mire aprót bólint.
  Rég voltam itt, de akkor sem lennék képes elfelejteni az ide vezető utat, ha akarnám. Örökre a tudatomba égett, hiszen ez az egyik legfájdalmasabb emlékem. Brit pár lépéssel mögöttem követ, ami egyáltalán nem könnyíti meg azt, amit tenni készülök. Bár mit is gondoltam, hogy itt fog jönni mellettem mosolyogva, mintha egyáltalán nem lenne nagy dolog az, hogy a volt szerelmem látogatom meg, vele.
  - Jól vagy? - kérdem alig hallhatóan, amint a sír elé érek. Nem nézek rá, mert attól tartok ha megteszem elvész a bátorságom, hiába tudom, hogy erre mindkettőnknek szüksége van.
  - Pompásan - vágja rá. Ismét itt vannak a falak.
  - Sajnálom, de hallanod kell, amit mondani akarok - szólalok meg, mielőtt leguggolnék a sírhoz. -Szia Libby, rég találkoztunk - kezdek bele. - De amint látod nem egyedül jöttem, elhoztam magammal egy igazán fontos személyt, aki nem csak számomra volt az, hanem számodra is. Szerintem úgy tekintettél rá, mintha a kishúgod lenne, akit meg kell védeni minden gonoszságtól. Sikerült. Megvédted őt úgy, hogy nem is tudtál róla. Sikerült a terved és azt, hogy most itt van velem, neked köszönheti. Bevallom sosem gondoltam volna, hogy egy másik lánnyal fogok eljönni hozzád, legközelebb, de most nézz rám, mégis megtörtént. Azért hoztam ide, hogy elmeséljem neki, általad mit jelent ő nekem, csak bízni tudok benne, hogy akkor is a hátom mögött fog állni, amikor befejezem a mondandóm. Szerettelek, még mindig szeretlek, de ez már egy teljesen másféle szeretet. Egyetlen percét sem fogom bánni a közös időnknek, hiszen bearanyoztad a napjaimat, amíg mellettem voltál. Te voltál számomra a legfontosabb, amíg el nem vesztettelek nem is fogtam fel mit jelentesz számomra. Az ember sosem felejti el az első szerelmét, főképpen ha olyan fájdalmas napok töltöttek együtt, mint mi. Megbíztál bennem, pedig semmi okod nem volt rá. A rengeteg veszekedések ellenére sem szűntünk meg a másik iránt érezni, pedig az utolsó időszakban többet veszekedtünk, mint szabad lett volna. Azon a borzalmas estén, meg akartam kérni a kezed, de ismét azon kezdtünk veszekedni, hogy meg akarsz engem védeni, pedig nekem semmi szükségem nem volt rá. Te pedig egy olyan dolgot akartál velem megosztani, ami az egész életem megváltoztatta volna, sosem engedtem volna, hogy azon az ajtón kilépj, ha tudom. Hónapokig nem is sejtettem, csak amikor elolvastam a naplód. Utáltam érte Louist. Gyűlöltem, hogy egy ilyen fontos tényt eltitkolt, mikor ő a halálod napja óta tudta. Mindenkit utáltam körülöttem, de legfőbbképpen magam. Nagyon nehéz volt a felépülés. De azon a helyen, ahová bezártak, mert hogy szükségem van rá, jó dolog is történt velem. Találkoztam egy lánnyal, aki szintén teljesen össze volt ötrve. Annak ellenére, hogy alig ismertem rád emlékeztetett, annak ellenére, hogy teljesen az ellentéted volt. Segíteni akartam neki, közzel kerültem hozzá, mert úgy éreztem végre valamit tehetek valakiért, akit nem hagyok cserben. Sokkal nehezebb volt, mint gondoltam. Több fal volt köré építve, mint ami a világon létezik, de átjutottam rajtuk és közel engedtem őt magamhoz. Amikor felfedeztem, hogy talán érzek iránta valamit halálra voltam rémülve, de csak egy rövid ideig futamodtam meg. Aztán azon a napon, amikor rólad meséltem mindenkinek, attól féltem még egy számomra fontos személyt elvesztek. Teljesen összeomlott és én nem értettem miért, a többiek pedig semmit sem mondtak. Féltem, hogy azzal amit magamról mondtam a legtávolabb sodorta tőlem. De rá kellett jöjjek, sokkal inkább attól félt, amit megtudott rólad, hiszen együtt voltatok azon a helyen. Andy ezért hitte azt, hogy segíteni tudunk egymáson és igaza is lett, segítettünk. Elnyertem a bizalmát, bebizonyítottam, hogy képes vagyok megvédeni, nem adtam fel, mikor ellökött magától. Elkaptam őket, miatta. Megbosszultalak téged és őt is, most pedig egyikőtöket végre teljes biztonságban tudhatom. Nem kell attól tartanom, hogy többet nem lép be az ajtón, ha elmegy otthonról. Mindannyian felszabadultunk. És be kell neked vallanom még valamit. Teljesen szerelmes vagyok ebbe a lányba. Rólad hittem, hogy életem szerelme vagy, de rá kellett jönnöm te csak megmutattad nekem, hogy tudok szeretni és gondoskodni a szeretteimről. Ezért nagyon hálás vagyok neked. Neked - fordulok hátra - azért vagyok hálás, mert kitartottál mellettem és nem léptél le, amikor valamit elrontottam. Szerettél annyira, hogy mellettem maradj. De tudnod kell még valamit. Igazad volt, eleinte egy rövid ideig azt éreztem Libby pótléka vagy, viszont hamar rájöttem, hogy ez nincs így és sosem volt. Téged kedveltelek magadért, nem pedig azért, mert hasonlítasz valakire. Téged szeretlek teljes szívemből és szeretném, ha te élnéd le mellettem az életem, viszont ez csak akkor fog menni, ha te elfogadod, hogy Libby mindig az életem része marad. Viszont veled akarok közös életet, családot és veled akarok megöregedni, senki mással csak veled - suttogom a szemeibe nézve. 
  Könnyek áztatják az arcát, miközben egész teste remeg. Lassan állok fel, majd lépek elé, ő pedig azonnal a karjaimba borul. Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Szeret. Szorosan zárom magamhoz, miközben fel-le mozgatom a tenyerem a hátán, nyugtatásképp.
  - Szeretlek - suttogja folyamatosan a mellkasomra, ami mosolygásra késztet. 
  Percek múlva, amikor megnyugodott mosolyogva néz fel rám. Kezei közé fogja az arcom, majd egy puszit nyom a számra.
  - Tedd fel a kérdést - suttogja.
  - Milyen kérdést? - nézek rá érthetetlenül. 
  - Csak tedd fel azt a kérdést - próbálkozik újból, de én még mindig nem értem miről beszél.
  - Miről beszélsz? 
  - Jó, akkor tedd a hülyét, érdekel is engem - túr a hajába - de tudnod kell, hogy a válaszom mindig egy kibaszott nagy igen lesz - suttogja az ajkamra.
  Elvesztettem a lányt, akit teljes szívemből szerettem, de neki köszönhetően találkoztam azzal, akivel az életem minden percét közösen akarom tölteni.
  - Szeretlek - kapom a karjaimba, majd pörgetem meg a levegőbe, mit sem törődve, hogy egy temető közepén vagyunk.

Vége...

Sziasztok! Hát eljött a vége is a történetnek, amit éveken át írtam. Remélem tetszett és még benéztek majd egy búcsúra, na meg persze az új történetembe, ami már készül. Még időpontot nem tudok mondani, de lesz ez biztos. Teljesen más témája van, mint ennek volt, de a dráma ott sem marad el, sőt. Ha kíváncsi vagy Harry új történetére ITT megtekintheted az oldalt. Köszönöm, hogy velem tarottatok, de egy hosszabb érzelemkifejtés még úgyis hátra van, szóval itt csak ennyi lenne. Kellemes hétvégét.

2018. február 10., szombat

2.évad - 19.rész


"...én pedig nem is lehetnék hálásabb ezért a tettéért, Brit"


  - Hogy vagy? - kérdi a doki miután kényelembe helyezte magát a székében. Ha minden jól megy, akkor ez lesz az utolsó megbeszélésünk ebben az évben. Holnap tárgyalás van, viszont én egyáltalán nem tartok tőle, sokkal inkább az zavar, hogy anyáékat képtelenség volt lebeszélni arról, hogy eljöjjenek.
  - Nem tudom - vonom meg a vállam - nézz rám, aztán gondolj vissza a hónapokkal ezelőtti énemre, és mondd el nekem mit látsz rajtam - mosolyodom el. - Tudom, hogy ezt csak azért teszed fel, mert köteles vagy rá, viszont én már teljesen jól vagyok. Nem tudom, hogyan sikerült elérned ezt nálam, de ha egy éve valaki megkérdi mennyire félek a szeretlek szótól valószínűleg elmenekültem volna a közeléből és mindenki más elől is, most viszont itt ülök úgy, hogy napon többször is kimondom és már egyáltalán nem rémiszt meg. Boldog vagyok és nyugodt. Elkapták, akiktől tartottam. Harry velem van és már nem akar agyonóvni a szeretetével, azt hiszem ez is egy nagyon nagy lépés. 
  - Akkor ez azt jelenti, hogy a holnapi nappal is teljesen rendben vagy? - tér ki arra a kérdésre, amire tényleg tudni szeretné a válaszom.
  - Nem tartok tőle... mármint, ez nem teljesen igaz, csak nem igazán tudom, hogy fejtsem ki - sóhajtok fel. - Természetesen semmi kedvem kiállni mindenki elé és azokról a hónapokról beszélni az elkövetők, családom, barátaim előtt, de tudom, hogy csak így érhetem el, amit el szeretnék. Tudom, hogy te is és a többiek is arról próbálnak meggyőzni, hogy a szüleinek tudniuk kell a teljes igazságot rólam és az ott történtekről, viszont én nem szeretnék előttük beszélni, képtelen lennék arra, hogy végignézzem, ahogy feldolgozzák azokat amiket mondani fogok. Összeroppannának, és ezentúl teljesen másképpen tekintenének rám. 
  - Minden szülő tudni akarná, hogy mi történt a gyermekével, akkor is ha nehezen lesz képes együtt élni vele. A továbblépés csak akkor fog működni, te ezt még nem értheted, de egyszer mikor majd anya leszel, akkor már teljesen másképp fogod látni az egészet. Ki fogják bírni mindazt, amit közölni fogsz velük, lehetséges, hogy belül összeomlanak, de amint látni fogják, hogy boldog vagy, képesek lesznek elfogadni a múltat és boldogok lenni azért, amit elértél az életedben. Te is pontosan tudod, hogy az elmúlt évek során ők biztosak voltak benne, hogy sosem kapják vissza a kislányukat, viszont most az a lány itt ül előttem csak sokkal komolyabb személyként, aki már felnőtt. Aki képes volt elfogadni mit tettek vele, hogy a szerelem nem mindig rossz, ahogy azt is, hogy ő nem egy pótlék. Ezt mind magadnak köszönheted.
  - Ami egyeseknek apró, mások számára hatalmas lépés, nem igaz? Egyik személynek könnyű elfogadni, hogy szerethetik, aki egyszer már csalódott annak nehezebben megy, akit pedig elraboltak, annak még nehezebben, de végkifejletbe csak akarni kell és minden lehetséges, nem igaz?
  A beszélgetés további részében csak a holnapi napról beszéltünk és a szüleimmel való beszélgetésről, hiszen mindketten tisztában vagyunk vele, hogy arra akkor is sor fog kerülni, ha én nem szeretném. Tudniuk kell mit érzek és nekem is, hogy ők mit gondolnak az egészről. 
  - Brit, mielőtt még kilépsz azon az ajtón és legközelebb lehet, hogy csak fél év múlva találkozunk, lenne egy ajánlatom számodra - kezd bele, mire visszafordulok. - Andrew-val sokat beszéltünk erre, eleinte mindketten azt hittük, hogy nem a legjobb ötlet, de az idő során, ahogy fejlődtél arra gondoltunk, hogy talán mégis felajánlunk neked egy állást, itt. 

***

  Még nem igazán emésztettem meg az előbb hallottakat. Hogy én itt dolgozzak? Képes lennék erre? Úgy érzem, hogy igen. Szeretném ezt csinálni? Valószínűleg, hiszen ha én túlvészeltem, akkor azt jelenti, hogy másoknak is képes vagyok ebben segíteni, vagy legalább bíztatni őket, hogy menni fog. Nem így képzeltem el a jövőmet, gimnazistaként, de azt hiszem el tudnám fogadni. 
  A kapun kilépve, Harry felkapja a fejét, majd mosolyogva mér végig, aztán aggódó pillantással jutalmaz. Még szép, hogy észrevette. Jobban ismer mindenkinél, és úgysem terveztem előle eltitkolni, mivel szükségem van a véleményére. 
  - Mi történt? - fogja meg a kezeim, amint elé érek. - Jól vagy?
  - Harry, ha hagynál szóhoz jutni, akkor elmondanám, hogy jól vagyok, egyszerűen csak meglepődtem - nevetem el magam. - Értékelem az aggódásod, viszont nem kell mindig rosszra gondolni, mivel már hetek óta jól vagyok és ezt te tudod a legjobban. 
  - Jó, tudom, hogy túlreagálom, de fontos vagy nekem és az elmúlt hetekben nem igazán jöttél ki ilyen tekintettel azon a kapunk - túr a hajába. - Üljünk be, aztán mondd el mi az ami ennyire megdöbbentet, rendben?
  Miután mindketten beültünk éppen azon gondolkodom, hogyan kezdjek neki a mondandómnak. Jelentsem csak ki, vagy vezessem be. Egy részem attól tart, hogy Harry talán nem fog ennek az egésznek örülni és nem akarja majd, hogy elfogadjam, amit részben meg is értenék.
  - Brit, kezd már el, mielőtt valami rosszra fogok gondolni - sóhajt fel, felém fordulva.
  - Állásajánlatot kaptam - jelentem ki, kertelés nélkül. - Andrew-val úgy gondolják, hogy jót tenne nekem, ha bántalmazottaknak tartanék csoportterápiát, vagy olyan személyekkel beszélnék meg közös találkozót, akik nem mernek idegenek beszélni a történtekről, akik szeretnék ha a másik fél megértené miről beszélnek, és mivel én is átéltem, olyan személy vagyok. Csak azt nem tudom, hogy képes lennék-e ezt csinálni, szeretném, de mi van, ha összeomlok tőle?
  - Hűha - lepődik meg. - Erre nem számítottam. Viszont arra nem gondoltál, hogy ezt az ajánlatot sose tették volna fel, ha nem éreznék úgy, hogy képes vagy rá? Nem tudom, hogy én személy szerint örülnék ennek az állásnak, viszont azt tudom, hogy csodás lennél benne. Az utóbbi időben megváltoztál, másképp látod a helyzeteket és képes vagy önbizalmat adni a másik személynek, ezt már akkor is kezdtem észrevenni, amikor Louis minden napján a nyakunkon töltötte. Ha te úgy érzed szeretnéd megpróbálni, akkor én melletted leszek és támogatlak majd. Ha pedig nem, akkor sincs semmi gond, hiszen ez az jelentené, hogy mindig otthon lennél, vagy velem jöhetnél koncertezni.
  - Ezt már megbeszéltünk - nevetek fel. - Nem fogsz eltartani, sosem engedném meg, hosszabb időn át. Gondolkodom rajta, és azt hiszem itt az ideje anyáékkal is tisztázni ezt az egészet. Úgy érzem, hogy nem lenne jó, ha a holnapi tárgyaláson hallanák az egészet, lehetséges, hogy még ma el kellene nekik mondanom, viszont szeretném, ha te is ott lennél. Nem kell beszélned, semmit sem kell tenned, de tudod, hogy mikor mire van szükségem.
  - Ezt nem kell kérned Hercegnő - rázza meg a fejét, majd áthajolva nyom egy lágy csókot az ajkamra. - Akkor a ma estét a családoddal töltjük, és én végig fogni fogom a kezed, míg beszélsz.

***

  Már egy órája ülök a szüleim kanapéján, miközben úgy szorítom Harry kezét, mintha az életem múlna rajta. Eddig még nem igazán tértem rá a lényegre, sokkal inkább csak húzom az időm, de ezért senki sem hibáztathat. Nem könnyű erről beszélni, főképpen nem a szüleim előtt. Igaz Harry előtt sem volt az, de ő teljesen máshogy tudta meg a dolgokat, neki igazából nem kellett bevallanom mi minden történt azon a helyen, hiszen Libby miatt tudta, vagy legalábbis sejtette, de ők nem és én nem tudom, hogy a francba közöljem mindezt velük, anélkül, hogy mindketten össze ne roppannának. Hiába voltam szemét velük az elején és löktem el őket folyamatosan, amikor ott akartak lenni nekem, szeretem őket. Azt akarom, hogy ezt ők is tudják, bár az utóbbi időben szerintem észrevették, hogy máshogy viselkedem, és próbálom helyrehozni a hibáim. Viszont az egyik legnagyobb hibám úgy látszik még mindig képtelen vagyok rendbetenni. Nem vagyok képes mindent megosztani velük, pedig tényleg szeretném.
  - Mély levegő, Hercegnő - hajol a fülemhez Harry - ügyes vagy, csak végy egy mély lélegzetet - suttogja.
  - Szívem, jól vagy? - kérdi aggódó hangon anya.
  - Persze, csak adj egy percet és folytatom - sóhajtok fel.
  - Itt vagyok veled, minden rendben lesz - szorítja meg a kezem Harry. - Ők szeretnek téged, és ezen semmi sem változtathat - húz magához. - És én is szeretlek, na meg hihetetlenül büszke is vagyok, hogy képes vagy beavatni őket, pedig hidd el, el tudom képzelni milyen nehéz lehet - nyom egy puszit a hajamba.
  Látom, ahogy anya és apa egymásra néznek, és halványan elmosolyodnak. Imádják Harryt és ezt egyáltalán nem is tagadják, én pedig boldogabb nem is lehetnék tőle. Lehetséges, hogy eddig nem igazán érdekelt mit gondolnak az adott barátomról, viszont most nagyon is számít a véleményük. Azt akarom, hogy ők is kedveljék azt a személyt, akit én szeretek. Ha belegondolok ők már a kedvetektől fogva így éreztek Harry iránt, és hiába szeretném tagadni már akkor tudtam, hogy sokkal több számomra, mint egy barát, amikor a találkozásunk után Andrew összehozott minket. Megbíztam benne, hiába hittem azt, hogy soha többet nem leszek rá képes.
  - Szeretlek - pillantok fel rá a pilláim alól. Kínosan kellene érezzem magam, hiszen a szüleim itt ülnek alig két méterre tőlünk, de nem teszem, örülök, hogy ők is hallhatják, sőt mindenkinek el szeretném mondani, hogy mennyit jelent számomra ez a pasi, itt mellettem. - Tudom - fordítom fejem a szüleim felé - eddig sem igazán voltatok oda a hallottakért és ezután még annyira sem, de tudnotok kell, hogy jól vagyok és azok a dolgok, amik történtek az életem részei, viszont már képes vagyok elfogadni őket és megbirkózni velük, hála neki - kulcsolom össze kezem Harryével. - Nem szeretném, hogy másképp tekintsetek rám vagy viselkedjetek velem, hiszen én még mindig az a lány vagyok, aki voltam, talán csak kicsit komolyabb - teszem hozzá.
  - Szívem, szeretünk téged és ezen semmi sem tudna változtatni, nem kell félned mi itt leszünk neked, mindig.
  - Tudom - suttogom, majd lassan folytatni kezdem a mesélést. Elmesélem, hogy kerültem arra a helyre, mi történt ott velem az első napokban, majd azt is hozzáteszem, hogy a barátom a szemem láttára ölték meg, mert gyáva volt. Ezeket a részeket még Harrynek sem meséltem el ilyen részletesen, sőt a Libbyvel együtt töltött időről nem is nagyon akartam, hogy tudomást szerezzen. Tényleg elég jó viszonyban voltunk, ismertem. És az utolsó pillanatig azt mondhatom, hogy mellettem állt.

  "Nyöszörögve mozdítom meg a testem a dohos matracon. Az utolsó sérülésem lehet, hogy napokkal ezelőtt szereztem, viszont még most sem vagyok képes normálisan levegőt venni. Persze ahhoz, hogy egy kicsit is könnyebb legyen a gyógyulás, szükségem lenne egy kényelmes ágyra és normális szobára, amin nem kell még legalább négy másik személlyel osztoznom, akik szintén alig élnek. De hát mi azt nem érdemeljük meg, hiszen mi még mindig nem hódoltunk be nekik, és ha engem kérdeznek ez soha az életbe nem is fog megtörténni. Előbb öletném meg magam, minthogy hagyjam, hogy azt tegyenek velem, amit csak akarnak.
  Elképzelésem mennyi ideje lehetek itt, de már biztosan több, mint fél éve. Nem mondhatnám, hogy bármelyik lányban megbízom ezen a helyen, viszont van valaki. Valaki, akivel napokkal azután találkoztam a pihenőben, hogy idekerültem. Súlyos sérülésem volt, de ő sem nézet ki tőlem jobban mégsem ejtett egy könnycseppet sem. Erős volt, vagy egyszerűen már feladta a harcot, ezt hittem róla, egészen addig míg meg nem ismertem. Libby egyáltalán nem adta fel és törődött bele a sorsába, egyszerűen csak volt egy terve. Kívülről teljesen olyannak tűnt, mint a legtöbb kurva ezen a helyen, viszont én tudtam mi jár igazából a fejében. Tudtam, hogy azzal, hogy behódol nekik, csak el akarja érni, hogy kikerüljön innen. Bíztatott, hogy sosem adjam fel a harcot, mert ha egyszer megteszem, akkor sose leszek képes újra a tükörbe nézni, anélkül, hogy undorodnék magamtól. Éppen ezért vagyok még mindig egy kezelhetetlen fruska. Nem érdekel, hogy mennyire fáj, engem nem fognak betörni. Megtanultam küzdeni, egy idő után már sírhatnékom sem támad a verések után. Részben beletörődtem a sorsomban, másrészt viszont sosem adom fel a harcot ellenük.
  Napok teltével úgy látom, hogy nem csak az én bűneimért kapok verést, hanem a többiekét is magamon viselem, akiket nem bánthatnak a sérüléseik miatt. Panaszkodhatnék miatta, de mi értelme lenne, ígyis úgyis megvernének, mert nem azt teszem, amit ők szeretnének, szóval inkább befogom és tűröm, ugyanis szerintem én sosem kerülök ki erről a helyről, úgy néz ki én inkább a bokszzsákjuk maradok. A sorson nem lehet változtatni, viszont Libby szavai mindig velem maradnak majd. Nem fogom feladni, nem csak azért, mert ő ezt kérte tőlem, hanem azért is, mert nem vagyok az a személy, akinek parancsolgathatnak. Leszarom mivel jár, előttem csak egy cél lebeghet, pontosabban kettő. A halál vagy a szökés. Semmi más.
  - Brit - hallom meg Libby halk hangját, mire lassan kinyitom a szemeim. - Nagyon rosszul nézel ki - néz végig rajtam szomorúan. - Enned kell egy kicsit, hallod? - ül le mellém az ágyra, majd a kezében lévő tálat az asztalra helyezi, miközben engem próbál felültetni. - Még mindig nem jött rendbe? - kérdi dühösen.
  - Úgy nézek ki, mint akinek megkegyelmeztek? - kérdem nevetve. - Tudod jól, hogy az az állat minden csak nem elnéző - vonom meg a vállam, elhúzva szám a fájdalomtól. 
  - Sosem láttam még ilyen erős lányt, mint milyen te vagy, de ígérem, hogy hamarosan vége - mosolyodik el.
  - Tervezel valamit? - szalad ráncba a homlokom. A szobában senki sem figyel ránk, szóval nem igazán aggódóm azért, hogy bárkinek kedve lenne kitálalni a többieknél pluszpontért cserébe.
  - Nem - rázza meg a fejét, de én valamiért mégsem hiszek neki. - Két nap múlva úgyis leadnak, mit érnék vele? De szeretném, ha te nem lennél olyan gyáva, amilyen én voltam. Ha esélyed lesz rá, ne állj meg csak fuss, míg biztonságban nem leszel, ígérd meg nekem - nézz a szemeimbe. 
  - Miért vagy ilyen furcsa? - szalad ráncba a homlokom.
  - Nem vagyok az, egyszerűen csak utálom, hogy itt kell hagyjalak - sóhajt fel. - Lehet, hogy nem érted miért féltelek ennyire, de úgy érzem, mintha a kishúgom lennél, akire vigyáznom kell, pont mint az öcsémre - szomorodik el - nem akarom, hogy soha többet ne láthassalak titeket, de ha odaadnak neki, akkor ez fog történni, de tudnom kell, hogy te mindent meg fogsz tenni annak érdekébe, hogy kiszabadulj és hazajuss.
  - Sosem fogom megadni nekik azt az örömöt, hogy engedelmeskedni fogok, ezt megígérhetem. És azt is, hogy amint esélyem lesz rá, megszököm innen, ha megélem azt a napot - adom a tudtára.
  - Így lesz, méghozzá hamarosan. 
  Biztos vagyok benne, hogy tervez valamit. Nem vagyok hülye és ezt ő is pontosan tudja. Sosem ígértetné meg velem, hogy szökjek meg, amint esélyem lesz rá, ha nem forgatna valamit a fejében. Viszont nagyon remélem, hogy ezzel nem fog magának ártani. Nem szeretném, hogy párunknak azért sikerüljön megszöknie, mert vele történt valami. Megérdemli, hogy újra láthassa az öccsét és boldog lehessen. Annak ellenére, hogy ez a hely maga a pokol, és mi mind bűnben élünk, ő az egyetlen akiről el tudom képzelni, hogy egy angyal született újjá benne. Ő a mi védőnk, és ha egyszer kikerülök innen biztosan neki köszönhetem majd, ahogy azt is, hogy sosem törtem meg.


***

  Tisztában vagyok vele, hogy a mi búcsúnk csak annak köszönhető, hogy ők ketten Kittel ilyen jól kijönnek. Kétlem, hogy bárkinek megengednék, hogy elbúcsúzzon valakitől, hiszen még kapcsolatot sem lett volna szabad senkivel sem kialakítanunk, az urainkon kívül. Másokat keményen megvertek, ha kiderült róluk, viszont mi ketten sosem kaptunk érte, és valamiért az az érzésem, hogy Libby tett érte. Ő tett valamit, hogy engem megkíméljen és ezt már sosem köszönhetem meg neki. 
  Egy órája vitték el, itt pedig azóta pokoli dolgok történnek. Úgy látszik az ő távozása mindenkiben felébresztette a benne lakozó ördögöt, aki eddig valami miatt pihent. Percek óta hallom, ahogy a körülöttem lévő lányok sikoltanak a fájdalomtól. Én pedig egy hang nélkül tűröm a kínzásom. Persze az arcomon végigfolyó könnyeket nem tudom megállítani, viszont azt még igen, hogy felzokogjak előttük. Éppen eléget fogok sírni, ha egyszer kijutok innen, akkor mindent kiadok magamból, addig viszont csak gyűjtögetni fogom őket.
  - Miért vagy te ilyen kibaszott nehéz eset? - mordul rám Derek. - Soha nem volt még ilyen kurvánk, aki ennyire képtelen betartani a szabályainkat!
  - Azért, mert én nem vagyok kurva! - csattanok fel.
  - Én a helyedbe, inkább befognám ribanc! - kever le egy pofont. - Tudod minden sokkal szebb is lehetne, ha teljesítenéd, amit kérünk tőled. Te is sokkal boldogabb lennél és a mi agyunkat sem csesznéd fel ennyire folyamatosan.
  - Soha. Az. Életben.
  Nem érdekel, hogy mit ígérnek. Semmit sem mondhatnak, amivel elérhetnék, hogy meggondoljam magam. Bízom Libbyben, megtanított erősnek lenni és ha ő azt mondja, hogy hamarosan itt az idő, akkor én teljesen el is hiszen neki.
  - Most meg mit vigyorogsz? Talán élvezed, hogyha vernek? - vonja fel a szemöldökét.
  - Csak elképzelem, hogy lecsuknak titeket. Az lesz életem egyik legszebb napja - motyogom fájdalmaimmal küszködve.
  - Előbb halsz meg, minthogy minket elkapjanak! - jelenti ki ellenmondást nem tűrő hangon.
  Délután van, annak ellenére, hogy alig érzem bármimet és a bordáim ismét rettenetesen fájnak érzem, hogy történt valami. Biztos vagyok benne, hogy valami nincs rendben, különben nem lenne ilyen nagy a nyüzsgés. Libby ma került el ahhoz a pszichopata pasihoz, talán ő tett valamit, ahogy ígérte? 
  Kit rohadt ideges feje jelenik meg a szobában, és egyenesen felém indul. A hajamnál fogva felállít, mire én még csak fel sem szisszenek, majd dühtől csillogó kék szemeivel az enyémbe nézz.
  - Libby eltűnt, te pedig el fogod nekem mondani, hogy hová ment! - jelenti ki, miközben kifelé cibál a szobából."

  Tényleg nem akartam anyáékat terhelni a részletekkel, viszont miután belekezdtem már képtelen voltam abbahagyni, annak ellenére sem ment, hogy Harry keze teljesen ellágyult az enyém fogásában. Biztos vagyok benne, ha én nem szorítanám ilyen erővel, akkor már rég elengedte volna. Tudom, hogy neki sem volt könnyű végighallgatni ezt az egészet, de bízom benne, hogy képes lesz feldolgozni. El kell fogadnia, hogy közel álltam Libbyhez, ahogy azt is, hogy sok mindent köszönhetek neki, ami egyben kincs és pokoli fájdalom is, de megérte.
  Fél órával később, amikor a szüleimet képes voltam megnyugtatni, hogy már teljesen jól vagyok és a holnapi nappal képes leszek lezárni magamban a történteket, Harry kezét fogva vezettem be a régi szobámba. Csak akkor voltam képes elengedni őt, amikor háttal az ajtómnak dőltem. Nem akartam őt elveszíteni azért, mert ezt sosem mondtam neki el. Szükségem van rá, neki pedig meg kell értenie, miért nem tettem.
  - Harry? - szólaltam meg alig hallhatóan. Még csak fel sem emelte a fejét hangomra, én pedig egyre inkább kezdtem pánikba esni.
  - Tessék? - szólalt meg pár perc múlva.
  - Én csak... - remeg meg a hangom. - Nagyon dühös vagy rám? - kérdem félénken.
  - Már miért lennék az? - terem előttem. - Brit, amit mondtál tényleg sokkolt, hiszen most sok apró fekete kocka kitisztult, de sosem lennék képes haragudni rád, mert eddig eltitkoltad. Megértem. Tényleg, csak azt hiszem szükségem van egy kis időre, míg feldolgozom, de itt vagyok neked - húz magához. 
  - Sajnálom - suttogom a mellkasába. 

***

  Ma reggel volt a tárgyalás, én pedig azóta képtelen vagyok megszólalni. Csak szorosan ölelem magamhoz a párnám, miközben teljesen elzártam magam mindenkitől. Pánikba estem, az elmém egyszerre lepték el a már megtörtént események. Tudtam, hogy bajom lesz a találkozásból, de nem hittem volna, hogy ekkora. Bízni akartam benne, hogy képes vagyok a szemükbe nézni és belevigyorogni mindannyiuk képébe, élükön Derekkel, de nem ment. Összetörtem. Egyikük sem azt az erős lányt látta, akit szerettem volna, hanem egy teljesen összetörtet. 
  Egy tenyeret érzek a vállamon, mire sikoltva ugrok fel a kanapéról. Annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele egyikük sem lehet az a fogvatartóim közül, mivel örökre börtönbe kerültek az emlékeimből még nem sikerült kizárnom őket.
  - Brit, nyugodj meg, csak én vagyok az - szólal meg Harry lágyan, de képtelenség nem észrevenni a hangjában lévő aggodalmat és fájdalmat. - Csak hoztam neked teát, idd meg kérlek, jó? - teszi le az asztalra. - Én a konyhában leszek, ha szükséged lenne rám - teszi hozzá, majd elindul.
  - Nem, nem maradsz itt velem? - csúszik ki a számon kétségbeesetten a kérdés. 
  - Dehogynem, csak nem akartam, hogy azt érezd a terhedre vagyok a segítségemmel - lép oda hozzám.
  - Maradj itt velem, és ölelj magadhoz, míg vissza nem térek hozzád, kérlek - suttogom.
  - Amit csak szeretnél, szerelmem - húz magához. 
  Csak órák múlva térek magamhoz Harry mellkasán, miközben ő még mindig az oldalam simogatja. Elképzelésem sincs mennyi idő telhetett el, de abban biztos vagyok, hogy egy tapodtat sem mozdult mellőlem mióta leült. Nem mondhatom azt, hogy teljesen kizártam mindent a fejemből, de már sokkal jobban voltam, mint miután hazajöttünk. 
  - Köszönöm, hogy itt maradtál velem - suttogom felemelve a fejem. - Tudom, hogy nem lehetett valami könnyű újraélni az összeomlásom, de jól leszek, napokon belül. Ígérem. 
  - Tisztában vagyok vele, Brit - nyugtat meg. - Csak nehezemre esett, de nem itt lenni melletted. Azt akartam, hogy tudd itt vagyok, de féltem, hogy csak megijesztenélek vele téged, szóval megvártam míg te kéred tőlem, és elhiheted, hogy ez volt életem legnehezebb dolga.
  - Szeretlek - suttogom, miközben egy puszit nyomok az állára.
  - Én is szeretlek - hajol le hozzám, hogy egy lágy puszit nyomhasson a szám szélére. - Mindketten rendben leszünk és túljutunk ezen, hiszen mindkettőnk vágya teljesült. Ezért küzdöttünk hosszú idő óta, és most végre mindannyian el vannak zárva a külvilágtól, a lányok kinn vannak és Libbynek köszönhetően, te is itt vagy nekem.
  - Tényleg kedveltem őt, Harry. Néha úgy éreztem elvettem tőle valamit, amiatt, hogy veled vagyok, de rájöttem, hogy ez nem így van. Neki köszönhető, hogy mi ketten találkoztunk - sóhajtok fel.
  - Igen, sok mindent köszönhetek neki, de leginkább azért vagyok hálás, hogy mi ketten találkozhattunk, általa. Mert megmutatta nekem, hogy képes vagyok szeretni és gondoskodni másokról, anélkül, hogy én újra összetörnék. Ő téged adott nekem, én pedig nem is lehetnék hálásabb ezért a tettéért, Brit.

Sziasztok! Rég volt rész, de nem fogok mentegetőzni, hiszen ha akartam volna lett volna időm írni. De most itt az új rész, és jövőhéten érkezik az epilógus is, ez biztos. Remélem tetszett ez a rész, és várjátok mit tartogatok a végére, mert azt a részt lesz a legnehezebb megírnom. Nagyon érzelgősre szeretném, de nehéz lesz olyan hangulatba kerülnöm, tanulás közben, viszont megígérhetem, hogy nem fogom feladni.

2017. december 23., szombat

2.évad - 18.rész


"Szeretlek"


  Az út elején még azt terveztem, hogy végigalszom az egészet Harry vállára dőlve, de a tervemnek hamar befellegzett, amikor megjelent Eleanor és elhívott beszélgetni. Furcsálltam az egészet, annak ellenére, hogy mi jóban vagyunk, hiszen láttam rajta, hogy valamiről szeretne velem beszélni, nem csak úgy. Viszont, amint leültünk az életét kezdte mesélni és a Louis-val való kapcsolatát, meg azt, hogy mennyire fontosak neki a srácok, főleg Harry, akinek nagyon sok mindent köszönhet. Amikor ő is szóba került, megértettem mire akar kilyukadni. Biztosan Louis mesélt róla neki, amit azon a reggelen mondtam, amikor megjelent és csak félti a barátja szívét. Nagyon aranyos tőle, de nem kell ilyet tennie, mivel képtelen lennék Harry-nek ártani, túl sok mindent tett értem és túlságosan fontos nekem. Lehetséges, hogy még nem állok készen a házasságra, viszont azt tudom, hogy minden rendben lesz. Pár hónapja már csak a gondolatától is elástam volna magam, most viszont úgy érzem elég jól fogadtam az egészet. Haladok a kezeléssel, lassan de a Harry-vel való teljes bizalommal is előrébb lépünk, már nem akarok meghátrálni, még csak fel se merül bennem, hogy el akarom őt engedni, mint a múltban. Magamhoz láncolom, megadom neki azt, amire vágyik, képes leszek rá. Miatta. 
  Ha jobban belegondolok leírhatatlanul sokat köszönhetek neki az elmúlt hónapokban, attól a naptól kezdve, hogy megjelent a terápián. Valamit megnyitott bennem és elkezdett a gyógyulás felé lökdösni, még ha ez jó ideig nem is látszott így. Elismerem rengeteg mindenben hasonlítok a volt szerelméhez, hiszen mindketten azokban találtuk meg a megnyugvást és a biztonságot, amikre nem is számítottunk volna. Azt is el kell ismernem, hogy sokkal erősebb volt nálam. Ő képes volt önszántából elfogadni a fiú segítségét, én pedig napokig bunkó voltam, elzártam magam mindenkitől és ahhoz, hogy egy kicsit is a közelembe kerülhessen nem volt elég néhány kedves szó vagy érintés, meg kellett értenie, meg kellett lássa bennem a kiutat és a lehetőséget, mielőtt cselekedett volna, hiszen ha nem tette, akkor csak jobban bezárkóztam előtte, mint amikor elment, nekem pedig nem szólt róla időben. Annyi mindenen mentünk keresztül együtt és külön-külön is, hogy idővel ha tényleg ezt szeretné, akkor teljesen le fogom győzni a szerelemtől való félelmem és akkor nem fogok tartani a kapcsolatunk továbblépésében. Mindent meg akarok vele osztani, szeretném, ha ő lenne mellettem minden reggel, ha szavak nélkül is megértene, azt akarom, hogy egy legyen velem, de azt is tudom, hogy ennek még nem jött el az ideje, viszont elfog, mert tenni fogok érte.
  - Lottie, azért gondolhatnál azokra is, akik aludtak az úton - morogja Layla.
  - Az én húgom vagy - karolja át a vállát Lou, miközben a lány felé nézve felnevet. Hát igen, ha Lottiet jellemeznem kellene, akkor azt mondanám, hogy olyan, mint én voltam régen. Vadóc, szerethető és néha idegesítő. Nem beszéltünk még valami sokat, de tudom, hogy jól kijönnénk, ha lenne rá esélyünk, viszont valamiért nem akar összejönni a csak mi ketten való beszélgetés. - Csak így tovább, tudod Layla-ra ráfér egy kis szórakozás - kacsint a húgára.
  - Tomlinson, én a helyedbe befognám - néz rá dühösen az említett. - Lehet, hogy ez a te nagy napod, de attól én még simán kicsinállak - teszi hozzá. - Különben is, ki mondta, hogy nem tudok magamtól szórakozni? - vonja fel a szemöldökét. - Majd este meglátod, hogy igenis tudok - nevet fel.
  - Azt hiszem ma este vigyáznom kell majd rád - jelenik meg Niall. - Semmi kedvem, hogy eltűnj nekem valami idegennel, mert akkor Paul kinyír - karolja át a vállát.
  - Ugyan már bátyó, tudod, hogy akkor is képes lennék eltűnni a szemed elől ha le se vennéd rólam a szemeid - vigyorog rá. - Nem egyszer történt meg már.
  - Akkor azt hiszem más módszerekhez kell futamodnom, mondjuk magamhoz bilincsellek - kacsint rá, amitől a lány arcára fintor ül ki.
  Mosolyogva nézem őket. Néha még mindig kívülállónak érzem magam közöttük, de napról napra egyre inkább azt kell észrevennem, egy nagy család részese lettem, ahol nem ítélnek el, nem akarnak megváltoztatni, csak szeretnék ha én is ott lennék és nem érezném azt, hogy semmi keresnivalóm nincs közöttük. Otthon érzem magam velük és az idő elteltével már egyáltalán nem zavar az a sok hülyeség, amit nap mint nap művelnek. Nélkülük unalmasak lennének a napjaim. Tudom, hogy anyáék örülnek neki, viszont azt is látom rajtuk, hogy azzal még mindig nem békéltek meg, hogy nekik nem vagyok képes megnyílni, hogy még mindig zavar a féltésük. Megértem, hogy tudni szeretnék mi történt velem, és hogy vagyok, viszont én erről nem tudok beszélni, Harrynek is alig megy, pedig ő pontosan tudja min mentem keresztül, viszont tudom, ha nekik elmondanám, akkor már nem úgy néznének rám, már nem az a lány lennék a szemükbe, aki voltam és én ezt nem akarom. Abban bízom, ha látni fogják, hogy jól vagyok, akkor letesznek róla és inkább csak velem örülnek majd, hogy a lányuk hónapokon át tartó szenvedése végre véget ért. Így kell lennie.
  - Brit - érinti meg a vállam Harry, mire felé kapom a tekintetem - minden rendben van?
  - Persze - dőlök neki - csak elgondolkodtam. Hívtak már?
  - Nem - nyom egy csókot a hajamba - tudod, ha megtörténne, akkor te lennél az első, akinek szólnék - biztosít róla. - De azt tudom, hogy hamarosan hallani fogunk felőlük és akkor lezárhatjuk ezt az egészet.
  - Én is ebben bízom - mosolygok fel rá. - Ezt az évet úgy szeretném zárni, hogy a következő már nyugisan kezdődik, amikor nem kell azon aggódnom, hogy neked bármi bajod eshet, vagy a többieknek és nekem sem kell attól tartanom, hogy újból elrabolnak.
  - Sosem engedném, hogy ez megtörténjen - szorít magához. - Te már örökre velem maradsz - nyom egy puszit az orromra - senki sem választhat minket szét - suttogja - nem engedem.
  Minden porcikám azt súgja, hogy mondjam ki végre, amit gondolok és érzek , de nem érzem jónak az időzítést. A többiek előtt mondjam ki számára azt a szót, ami tudom, hogy boldoggá tenné, az csak kettőnkre tartozik. De azt is tudom, hogy ki akarom mondani, és nem akarom tovább visszatartani, mert már nem érzek semmi határt, amit átlépnék vele. Tudnia kell, hogy mit érzek iránta és szeretném, ha az a mosoly, amit most látok az arcán még szélesebb lenne.
  - Szeretlek - nézek mélyen a szemeibe, amikbe döbbenet ül ki. Nem akarja elhinni, amit mondtam, teljesen úgy néz rám, mintha csak beképzelte volna az egészet én pedig nem is mondtam semmit sem, ami nevetésre késztet. Közelebb hajolva hozzá újból megszólalok. - Szeretlek! - suttogom.
  Szemei csillognak. Mosolya a megszokottnál is szélesebb. Az egész testéből sugárzik a boldogság, ahogy szorosan a karjaiba zár. Tudja, hogy számomra ez egy nap lépés volt, annak ellenére, hogy már nem egyszer közöltem vele, hogy szeretem, csak nem szavakkal. Ő ezt tudta, viszont az teljesen más, ha attól a személytől hallod, aki fontos neked, és nem csak érzed a tetteiből. Teljesen megkönnyebbültem, hogy végre kimondtam, mivel Harry az utóbbi időben annyiszor mondta, hogy kezdett bűntudatom lenni a hallgatástól. Szeretem és ezt végre ő maga is tudja.
  - Én is szeretlek téged!
  Teljesen lemaradtunk a többiektől, de egy kicsit sem érdekel, eddig bevallom kicsit ideges voltam azért, hogy mi tovább maradunk, mint a többiek, de már egyáltalán nem vagyok, mert tudom, hogy az lesz életem pár legszebb napja, amikor senki sem tud minket megzavarni.
  - Csak azért, hogy meggyőződjek róla biztosan nem képzelődtem, megismételnéd? - nevet fel édesen.
  - Tudod, fogalmam sincs miről beszélsz - mondom teljesen komoly arccal. - Mit kellene megismételnem? - kérdem. Az arcán elterülő boldogságot pillanatok alatt aggodalom veszi át, mire belőlem kitör a nevetés. - Csak viccelek - nézek szemeibe. - És annyiszor ismétlem meg magam, ahányszor csak szeretnéd: szeretlek!
  - Mi lenne, ha nem az utca kellős közepén esnétek egymásnak? - halljuk meg Louis hangját. - Igazán várhatnátok még mondjuk 5 percet, míg mindenki a szobájába ér - közli velünk vigyorogva. -ÓÓÓ, várjunk csak - emeli fel az ujját - itt történt valami! Mindketten úgy ragyogtok, mintha éppen most tudtátok volna meg, hogy titeket egymásnak teremtettek - vigyorog. Tekintetét Harryre kapja, majd ismét rám. - Te kimondtad, igazam van? - mutat felém, mire én összeráncolt szemöldökkel nézek rá. Mi a franc? Mégis honnan tudja? - Igazam van, igaz? - kezd el tapsolni, mit egy kisgyerek. - Még szép, hogy igazam van.
  - Szívem - kapja el Eleanor a karját - mi lenne, ha hagynád őket élni és mondjuk levegőhöz jutni - kezdi el húzni, mire én hálásan nézek rá. - Louis, komolyan mondom nem tudom elképzelni, hogy az a szegény lány, hogy nem ölt még meg téged, mikor mindig akkor jelensz meg, amikor pont nem kellene... - halljuk még utolsó szavait, mire mindketten felnevetünk.

***

  Este van, már órák óta a parton vagyunk és hülyéskedünk. Mindenki túlment már azon a bizonyos határon, ami egy tengerparti bulin nem is olyan meglepő. Laylat elnézve tényleg igazat mondott, mivel mindeki közül ő az egyetlen, aki szerintem ebben a pillanatban még a nevére sem emlékszik. Már legalább egy órája Niallen csüng, amit a fiú élvez ugyanis már nem egyszer lökte be a vízbe vagy szívatta meg szegény lányt, aki valószínűleg józanon ezt nem hagyná szó nélkül, most viszont nem képes kinyögni egy épp mondatot sem. 
  Nekem pedig végre lehetőségem akadt kettesben beszélgetni Lottieval, aki nem is annyira hülye, mint a bátyja. Olyan, mintha két különböző személy lenne, egy aprósággal közösen. 
  - Tudod, nagyon hasonlítasz a régi énemre - adom a tudtára, miközben még egyet kortyolok a sörömből. - Amikor 17 voltam, én is ilyen voltam, mint most te, csak persze nem voltam szőke. Mindig benn voltam minden hülyeségbe és leszartam, amikor a többiek összesúgtak a hátam mögött. Semmi sem érdekelt, csak én, a barátaim és a pasim. Tényleg neked van valakid?
  - Hát úgy is mondhatjuk - túr a hajába. - Igazából nem is tudom mi van közöttünk, mivel két éve barátok vagyunk, de mindenki látja, hogy mindketten többet szeretnénk a másiktól, viszont még egyikünk sem tette meg azt a bizonyos lépést. Tommy szeret játszadozni a lányokkal, viszont én ismerem és tudom, hogy igazából egy rendes srác, viszont Louisnak nem igazán tetszik, hogy ő idősebb tőlem. Szerintem amióta megismerte, és ő is felfedezte azt a bizonyos szikrát közöttünk azon van, hogy szétválasszon minket.
  - A pasik hülyék - legyintek. - Ha ők nem lépnek, akkor miért nem teszed meg te? Már egyáltalán nem ciki, ha egy lány teszi meg az első lépést, persze számunkra ez fura és nem akarjuk, de ha a másik annyira beszari, hogy képtelen bármire, akkor miért ne vehetnénk mi a kezeink közé az irányítást? - kérdem tőle mosolyogva.
  - Gondoltam rá - bólint egyet - de aztán az is bennem van, hogy mi van akkor ha igazából ő nem is tekint úgy rám, csak mindenki beképzeli? Mi van, ha ő tényleg csak a barátom akar lenni, csak én látok többet, mert túl nem is tudom milyen? Mit fogok akkor tenni, ha elé állok és elmondom neki, közben pedig kiderül, hogy ő nem is érez így, elveszíteném a legjobb barátom és közben még rosszul is érezném magam...
  - Lottie, ahhoz, hogy megtudjuk ezt kockáztatni kell - döntöm oldalra a fejem. - Ha nem vagy merész és csak az időt vesztegeted, akkor mindig azt a kérdést fogod magadnak feltenni amikor már késő lesz a cselekvésre, hogy mi lett volna, ha.,l és hidd el nekem, nem akarsz te eljutni odáig - rázom meg a fejem. - Mikor innen hazamentek, akkor szépen elé állsz és közlöd vele mi van és meglátod, hogy reagál és akkor minden rendben lesz - bíztatom.
  - Á nem tudom, de abban igazad van, ha nem próbálom meg, akkor sosem tudhatom meg a válaszát - sóhajt fel - szóval amint hazamegyek beszélek vele. Köszönöm a seggberúgást - nevet fel.
  - Bármikor  - vonom meg a vállam. - És majd szólj, hogy mi volt.
  A tekintetem a tenger felé vezetem, ahol a többiek a vízben szórakoznak, mint a gyerekek, bár jobban belegondolna ők nagy nőtt gyerekek még, akik valószínűleg nem a közeljövőben nőnek majd fel. De kit akarok átverni, még is az vagyok és ki nem hagynám az éjszakai fürdőzést, amit mindig ki akartam próbálni, csak még egyszer sem tettem olyan személyekkel, akiket tényleg szeretek, így nevetve állok fel, majd dobom le magamról a törölközőt és rohanok a víz felé. 
  Harry, amint észrevesz elkapja a karom, majd magához húzva csókol meg. Karjaimmal szorosan ölelem át a nyakát, miközben ő az oldalam simogatja. Csókunkat, egy személy zavarja meg, aki Harry hátára ugrik nevetve.
  - Basszus Layla - nevet fel kínosan a fiú. - Te aztán tudod mikor kell megzavarni az embert.
  - Bocsi Hazza, de Louis kijelentette, hogy muszáj megtennem, mert nem akarja, hogy mindenki előtt essetek egymásnak - kuncog.
  Akaratom ellenére is felnevetek. Bár ez gyerekes Louistól és idegesítő is, viszont már kezdek hozzászokni, és lassan talán majd az is megtörténik, hogy barátok leszünk, akik imádják egymást marni.
  - Louis! - kiáltja el magát Harry. - Ugye tudod, hogy attól mert a haverom vagy és éppen azt ünnepeljük, hogy sikeresen megkérted a barátnőd kezét noszogatás után, simán szétrúgom a segged, ha még egyszer megakadályozod, hogy megcsókoljam a barátnőm? - fordul az említett felé.
  - Ugyan már, mi nem vagyunk rá kíváncsiak és különben is, éppen elég időd lesz őt csókolgatni azon a három napon, amit kettesben töltötök itt - kacsint ránk. - Én mondtam, hogy idegesítő leszek - vonja meg a vállát nevetve.
  - Hát legyen - engedi el a kezem, majd kezd el Louis felé szaladni, ami igazán viccesre sikerül a vízben. 
  - Harry! Azonnal add vissza! Az az enyém, ha neked is kell akkor vonszold ki a segged a partra és szerezz magadnak! - kiáltja Louis, miközben Harry után kezd rohanni, akinél a söre van.
  - Hülyék vagytok - szólok utánuk nevetve.
  - De így szeretsz minket - hallom meg Louis elfúló hangját.
  - Ki beszélt itt szeretetről? Én hülyének neveztelek titeket, de ha neked ez ugyanazt jelenti, akkor legyen, hülyék vagytok! - kiáltom.
  - Én is szeretlek, szívem! - dob egy csókot felém Harry.
  - Elmondtad neki igaz? - jelenik meg mellettem El. - Sokkal boldogabb, mint volt az út elején és képtelen levenni rólad a szemeit.
  - Igen, megtettem, nem bírtam tovább magamban tartani, lehet nem volt a legromantikusabb az időzítés, de tudom, hogy hallani akarta így hát mindenki előtt elmondtam neki - vonom meg a vállam.
  - Jól tetted, örülök, hogy jól megvagytok együtt, tényleg. Boldog melletted és én is boldog vagyok ezért, tehát ha valaha valami hülyeséget csinál, vagy megbánt, akkor nyugodtan gyere hozzám és én majd helyreteszem neked, mert szeret téged, teljes szívéből.
  - Remélem nem lesz rá szükség, de ha mégis akkor a ti házatok lesz az első, ahová bekopogok - mosolygok rá hálásan.

***

  Valamikor kora reggel mentünk mindannyian be, addig kinn nevetgéltünk és iszogattunk, amit persze mindenki megérzett délután, mikor felébredt. A srácok teljesen ki voltak készülve és semmihez sem volt kedvük, ezért eldöntöttük, hogy lemegyünk a partra és csak beszélgetünk egy kicsit, mielőtt a többieknek másnap reggel mennie kell. 
  Bevallom engem egyáltalán nem zavart volna ha mégis maradnak még pár napot, viszont a véleményem egyből megváltozott, amint ők elmentek, mi pedig egész nap kettesben maradtunk a szobánkban Harryvel. Úgy viselkedtünk, mint a tinédzserek, akik lusták kikelni az ágyból és képtelenek betelni a másikkal, de hát ez a szerelem, nem igaz? Amikor a másik nélkül üresnek érzed magad, ha nincs melletted, akkor érzed a hiányát, ha pedig ott van, akkor minden pillanatod csodás. Hát mi pontosan így éreztük magunkat. 
  - Brit - nyög fel Harry - cseng a telefonod - fúrja arcát még jobban a nyakamba. - Csinálj vele valamit - morogja.
  - Nem az én oldalamon van - motyogom, tovább keresve az asztalon. Harry morogva fordul a másik oldalára majd adja át a telefonom. - Mit akarhat tőlem Louis?
  - Nem tudom, csak gyorsan rázd le aztán pedig aludjunk tovább - nyöszörög.
  - Tessék? - veszem fel morcosan.
  - Mondd csak Brit, te beszélted rá a húgomat, hogy beszéljen Tommyval és tisztázzák a kapcsolatukat? Mert ha jól értettem, akkor az előbb éppen a te neved ordítva haladt el mellettem miután bejelentette, hogy végre összejöttek azzal a sráccal, akitől én óvni akarom.
  - Ez most komoly Lou? - mocorgok, míg a hátamra nem fordulok. - Álmos vagyok és ha így volt, akkor mi van. Lottie megérdemli, hogy bolog legyen és ő szerelmes abba a srácba, te magad is tudod ezt. Vagy talán te nem szeretnéd, ha boldog lenne?
  - Dehogynem, csak ő még túl fiatal a pasikhoz, még nem szabad bepalizzon, főképpen nem most mikor még vigyázni sem tudok rá.
  - Ugyan már, hiszen nagylány, képes megvédeni magát és ha kell akkor biztosan segítséget kérne, de nem lesz rá szükség, meglátod. Lottie erős és tudja kezelni a helyzeteket, hadd élni szegény lányt, mert ha mindentől megvéded akkor nem lesz jobb és most hagyj aludni - bontom a vonalat mielőtt még válaszolhatna. 
  - Lottie és Tommy végre összejött? - kérdi Harry.
  - Igen, és ez ennek az idiótának nem tetszik, mert Lottienak még nem szabadna pasiznia, ha tudná, hogy az ő korában a lányok már rég bepasiztak, akkor szerintem kikészülne - jelentem ki morcosan. Utálom, ha felkeltenek és Lou most pontosan azt tette, amiért még kapni fog, ha innen hazamegyünk. 
  - Tommy jófej, Louis csak túlreagálja az egészet, mert a húgáról van szó, én is ilyen voltam Gemmával, pedig ő a nővérem - szorít magához.
  Órákkal később Harry csókjára ébredek, ami ezerszer jobban tetszik, mint a korábbi ébresztőnk. Becsukott szemekkel ölelem át nyakát majd húzom jobban magamhoz, aminek köszönhetően a csókunkba mosolyog. Az oldalamat simogatva szakítja meg a csókunkat és dönti homlokát az enyémnek. Szemeibe nézve, egyből észreveszem, hogy valamit mondani szeretne, így kíváncsian várom, hogy mi lehet az.
  - Fél órája ébredtem fel - kezd bele - alig tíz perce tettem le a telefont a nyomozókkal. Elkapták őket és egy hónap múlva tárgyalás. Minden lányt elengedtek és kivizsgálásra küldtek, rendben vannak, de lelkileg nem biztos, hogy helyrejönnek annyira hogy képesek legyenek vallomást tenni, ezért téged is megkértek rá, ahogy nekem is be kell mennem Libby miatt.
  - Tényleg elkapták őket? - vékonyodik el a hangom. 
  - Igen, Hercegnő - nyom egy puszit a számra - már nincs mitől félned, be fogják őket zárni életük végéig, amint túl vagyunk azon a tárgyaláson végre nyugodt életünk lesz - mosolyog rám. - A következő évet úgy fogjuk kezdeni, hogy már minden rendben lesz. Tudod milyen szép vagy amikor szemeid csillognak a boldogságtól?
  - Most már tudom - karolom át ismét a nyakát. - Szeretlek - nézek szemeibe.
  - Én is téged, szeretlek! - dönti homlokát az enyémnek. - Különben ugye nincs problémád azzal, hogy neked is vallomást kell tenned?
  - Őszintén? Nem igazán örülök neki, nem akarom feleleveníteni a dolgokat, de muszáj lesz, utána pedig teljesen lezárhatom a történteket, csak rá kell vennem anyáékat és minden ismerősöm, hogy ne legyenek ott. Nem akarom, hogy hallják azt a beszélgetést. Mert megalázó lesz és utána nem tudnának a szemembe nézni.
  - Tudom, hogy azt hiszed a szüleid nem tudnák feldolgozni és képtelenek lennének úgy kezelni téged, ahogy eddig tették, de hidd el nekik is hallaniuk kell. Ők sem tudják addig lezárni ezt az egészet, míg nincsenek tisztába a történtekkel. Én pedig ott leszek melletted, és fogom a kezed, amíg csak szükséges.
  - Még meglátom, de köszönöm, hogy itt vagy nekem és nem hagysz magamra.
  - Sosem lennék rá képes, hisz szeretlek! - csókol meg.


Sziasztok! Tudom rég volt rész, de most itt vagyok és még szeretném ebben az évben befejezni a blogot, még egy rész van és az epilógus. Az utóbbi időben nagyon nehezen megy az írás, főképpen ebbe a blogba, mert az utolsó részek írása mindig baromi nehéz, ezért sajnálom, ha ezek annyira nem élvezhetőek. Remélem azért tetszett a rész, köszönöm, hogy még velem vagytok!

2017. október 19., csütörtök

2.évad - 17.rész


Leánykérési tervek


  Louis lassan már egy hete, minden délutánját nálunk tölti, amivel semmi bajom sem lenne, ha nem a nyavalygását kellene hallgatnom. Nem hittem volna, hogy ilyet fogok mondani, de ő ezerszer rosszabb egy lánynál. Én megértem, hogy komoly döntés, és ezzel megváltozik az egész életed hátralevő része, de nem a világvége, amitől ennyire be kell szarni. 
  Az első alkalommal még nagyon aranyosnak találtam, hogy ennyire fél egy kérdésnek a válaszától, viszont ahogy teltek a napok az aranyosság idegölővé alakult. Harry-n is láttam, hogy kezd elege lenni az egészből, de mivel a legjobb barátja és már az elején is segítség kellett neki, így nem küldhette el, én viszont megtehettem volna, hogy kettesben hagyom őket, viszont valami visszatartott. 
  Amióta a kezelésre járok és sokkal jobban érzem magam, törődöm az emberekkel. Lehetséges, hogy néha még leharapom a fejüket, de Louis-val most más volt a helyzet, tényleg segíteni akartam neki. De ő folyamatosan csak azt vágta a fejemhez, hogy én ezt nem érthetem meg, mivel én nem vagyok pasi. Lehet, hogy igaza van, viszont azt hittem egy lány nagyobb hasznára lesz azzal, hogy elmondja a véleményét. De ez hazugság, csak engem húzott pácba, mikor megkérdezte, hogy én mit mondanék Harry-nek. Őszintén halvány lila gőzöm sincs, mivel még nem vagyok olyan helyzetben. Viszont az ő és Eleanor helyzete teljesen más. Még a vak is látja, hogy mennyire szeretik egymást. Harry pedig már azt is közölte velem, hogy kiskorúk óta áll fenn közöttük ez a helyzet, ő mégis fél. 
  - Nem érzel valami furcsát? - emelem fel a fejem Harry válláról, mire zavarodott tekintettel találom magam szembe. - Nézz az órára, ilyenkor már rég itt szokott lenni és nyavalyog, de most csend van.
  - Baby, én a helyedben nem szóltam volna el magam - nevet fel. - Tudod, amikor az ember ilyet tesz, akkor általában bekövetkezik, amiről azt hitte, hogy nem fog.
  - Ez hülyeség - forgatom meg a szemeim - tudod, hogy én ezekben nem hiszek. Nincs itt és mai nap folyamán végre magunkkal is foglalkozhatunk, nem pedig az ő félős seggével - hajlok hozzá közelebb.
  - Hazudnék, ha most azt mondanám, hogy nem vagyok oda és vissza az ötletedért - suttogja az ajkamra, miközben kezeivel az ölébe helyez, én pedig egyből a nyaka köré fonom a karjaim. Ajkait éppen az enyémekhez érintené, amikor megszólal a csengő. Dühösen felmordulok majd a hang irányába fordulok, míg Harry csak felnevet alattam. - Látod én mondtam.
  Morogva szállok ki az öléből, majd indulok el a konyha felé. Hallom, ahogy a göndörke azt kérdi hová megyek, mivel a bejárat nem ott van, de én figyelmen kívül hagyom. Felkapom a pulton heverő kést, majd dühösen lépkedek az ajtó irányába.
  - Mit tervezel azzal a kezedben? - kérdi nevetve.
  - Leszúrom - pillantok rá vissza, elhatározottan. 
  Az ajtót kitárva pillantok idegesen az előttem álló személyre, aki értelmetlenül bámulja a kezemben tartott kést. Szemeimbe pillantva látom, hogy megijedt, minek következtében elmosolyodom.
  - Mi a fenét akarsz te azzal a kezedben? - bök a tárgy felé.
  - Nem is tudom, Lou - gondolkodom el. - Tudod, ha ezzel nyitnak ajtót az emberek az általában két dolgot jelenthet, vagy éppen főznek, amit én nem tudok, szóval ez kilőve, vagy le akarják szúrni a vendégüket, na ez sokkal inkább rám vall - nézek a szemeibe.
  - Te hülye vagy - lép be mellettem. - Úgysem ártanál nekem, hiszen te nem vagy olyan - legyint. - Különben is miért akarnál te engem leszúrni?
  - Nem is tudom - fonom keresztbe a karjaim - talán már az agyamra meg a nyávogásod és az, hogy éppen most zavartál meg valamit - morogom.
  - Én nem szoktam nyávogni - vágja rá sértetten. - Tudod, ha pasi lennél akkor értenéd, hogy nem valami könnyű feltenni egy ilyen kérdést.
  - Ha csaj lennél, akkor tudnád, hogyha valakit már pisis korod óta ismersz, akivel már ezer éve együtt vagy, és még mindig nem változott semmi köztetek, akkor nincs mitől tartanod. Mindketten fülig szerelmesek vagytok egymásba, te mégis úgy félsz, mintha csak Harry helyébe lennél. Neki lenne miért félnie, míg neked nem, hiszen nem csak pár hónap van a hátatok mögött, hanem hosszú évek - dühöngök.
  - Már miért kellene félnem? - teszi fel a kérdést a göndör. - Hidd el, ha én meg akarnám kérni a kezed, akkor nem kellene senki sem bátorítson rá és egyáltalán nem félnék attól, hogy talán visszautasítasz, mert tisztában vagyok vele, hogy nélkülözhetetlen vagyok.
  - A hatalmas egódat tudnám nélkülözni - pillantok rá, majd újra Louis felé kapom a tekintetem. - Szóval mondd, hogy végre tököt növesztettél magadnak és elé álltál, megkérni a kezét, különben esküszöm, hogy minden gondolkozás nélkül szúrom ezt a kést a szívedbe - mutatom fel.
  - Harry, kezd valamit a csajoddal, mert azt hiszem kezdi elveszíteni a fejét - húzódik távolabb tőlem. - Különben pedig nem akartam semmit sem megzavarni - váltogatja közöttünk a tekintetét - viszont úgy éreztem ezt el kell nektek mondjam - vigyorodik el.
  Sóhajtva engedem le a kést majd dobom az asztalra és indulok vissza a nappaliba, Harry mellé helyezkedve végighallgatni ezt a barmot. Na jó, most tényleg másképp viselkedik, mint eddig, talán tényleg megtette?
  - Tényleg félnem kellene, hogy nemet mondsz nekem? - hajol a fülemhez Harry.
  - Később - suttogom. - Szóval?
  - Mivel a kedves haverom, tegnap mielőtt távoztam volna kijelentette, hogy két nap múlva indulunk megünnepelni az eljegyzésem, nem igazán adott választási lehetőséget - néz dühösen Harry-re, majd folytatja. - Igen tegnap este megtettem, bár ne tudjátok meg mennyire remegett a kezem. El először azt hitte szakítani akarok vele...
  - Mert egy barom vagy - vágok közbe.
  - Kösz - morogja. - De miután megnyugodott és elmagyaráztam neki, hogy eszem ágába sincs, majd elővettem a dobozt sírni kezdett és a nyakamba vetette magát.
  - Á, végre szabadok a délutánjaink - dőlök hátra a kanapén, mire mindketten felnevetnek. - Ne várd el tőlem, hogy gratuláljak, majd ha bulizunk és végre töltöttem néhány nyugodt órát a barátommal, talán, de addig ne - adom a tudtára.
  - Gratulálok - áll fel Harry, majd veregeti hátba. - Éppen itt volt már az ideje - teszi hozzá. - Vele meg ne is foglalkozz, csak úgy látszik hiányolja a társaságom, azért ilyen harapós - vigyorog rám, mire én bemutatok neki. 
  - Kösz, srácok - néz végig rajtunk. - Csak ennyit akartam veletek közölni, na meg, hogy pakoljatok, nehogy lekéssük a járatot holnap - kacsint ránk. - A következő pár óra a rendelkezésetekre áll, mindent bepótolhattok, amit én nem hagytam nektek.
  - Utállak! - mutatok be neki is.
  Az ajtó csukódásának a hangjára mély lélegzetet veszek. Végre, elment. Bár most talán örültem volna, ha marad még egy picit, hiszen Harry kérdezősködni fog az előbbi miatt, én pedig fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki. Én még nem állok rá készen, de azt még én magam sem tudom, hogy mit mondanék neki, mivel amíg nem áll eléd ezzel addig nem tudod magad a helyzetbe képzelni, ő viszont válaszokat követel majd. 
  - Valami baj van? - simít végig az arcomon, mire felnyitom a pilláim. 
  - Nem, minden rendben... csak lehetne, hogy az előbbi pár mondatom elfelejtjük? - kérdem tőle félve.
  - Megtehetjük, de egyszer úgyis választ kell majd rájuk adnod - mosolyog rám, miközben egy puszit nyom az orromra. - Most már végre kettedben lehetünk - húzza végig a tenyerét a csípőmön, mire felsóhajtok. - Felejtsük el a gondokat és éljünk csak a pillanatnak, mit szólsz? - vonja fel a szemöldökét.
   - Azt hiszem semmi kifogásom nincs ellene - mosolyodom el én is végül, majd lábaimat átvetve rajta, ülök az ölébe. - Hol is tartottunk?
  - Azt hiszem - hajol hozzám közelebb, minek következtében a bőrömön érzem a lélegzetét - éppen itt - nyomja ajkát az enyémre.
  Mindkettőnkből egyszerre szakad fel egy sóhaj. Nem azért, mert olyan rég csókolóztunk volna, hanem, mert képtelenek vagyunk betelni a másikkal. Azt hiszem már értem, hogy a mesékbe, miért száll a szerelmesek köré rózsaszín köd. Együtt minden könnyebb. Tisztán emlékszem minden estére, amikor anya mesét olvasott nekem, én pedig mindig megkérdeztem, hogy tényleg létezik-e ilyen igaz szerelem, mint ott, amire ő csak mosolyogva megrázta a fejét. Azt mondta, hogy a szerelem létezik, de sosem ilyen egyszerű. Elveszítettem a hitem az eset után, viszont most, hogy itt ülök Harryvel és újra szerelmesnek érzem magam, ismét hinni kezdek a mesékben. Újra hiszek abban, hogy igenis létezik a szőke herceg fehér lovon, csak időbe telik mire megtalálod, és mire elhiszed, hogy tényleg ő az. Rengeteg akadályt kell átvészelnetek, sokszor kell csalódni, de ha végül mégis amellett a pasi mellett kötsz ki, akivel mindezt átélted, akkor rá kell jönnöd, hogy ez mind valóság és már nem csak mese. Harry az én szőke hercegem, és lehet ez az egész hülyén hangzik főképpen egy felnőtt nőtől, viszont az, hogy képes voltam ezt beismerni nagyon nagy lépés tőlem. Nagy lépés, mert itt már beismerem magamnak a tényt, amit hamarosan Harryvel is közölni fogok. Beismerem, hogy szeretem teljes szívemből, minden kétely nélkül.
  Csókja lassú, lágy, de egyben követelőző is. Tenyere egy percre sem engedi el az oldalam. Megszállottjai vagyunk a másiknak, amire persze már rég rájöttem. Tenyere lassan csúszik a pólóm alá, mintha attól félne, hogy leállítom, pedig eszem ágába sincs. Lehet, hogy a terapeutám még nem ajánlotta, de kit érdekel, ha nekem szükségem van rá. Ezt én érzem és nem ő. Megbízom Harry-ben, hiszen az életem is képes lennék a kezébe helyezni, ami valljuk be megrémiszt, de bármire képes vagyok ezért az érzésért. Bizsereg az egész énem, amikor csak hozzám ér, vagy a közelemben van. Beleremeg a testem, ha véletlenül megérint, amikor emberek társaságában vagyunk. Eleinte utáltam ezt, ki nem állhattam, hogy ilyen hatással van rám, de mára képtelen vagyok nélküle élni. Akarom őt. Szükségem van rá.
  - Mi a baj? - kérdi zihálva, amikor lassan elhúzódom tőle, majd kezeim közé veszem az arcát. Értelmetlen fejjel bámul rám, hiszen nem érti, hogy miért állítottam le, és miért terül el ilyen hatalmas vigyor a képemen.
  - Semmi - nézek a szemeibe. - Egyszerűen csak boldog vagyok - vallom be neki, mire ő is elmosolyodik.
  - És szabadna megtudnom mi az oka a boldogságodnak? - kérdi csillogó tekintettel.
  - Hamarosan megtudod - lehelek egy lágy puszit a szájára. - De addig nem szeretném elárulni az okát, türelmesnek kell lenned, Hazza.
  - Tudod, hogy amikor rólad van szó, az nem olyan egyszerű - nyög fel, amint megmozdulok az ölében. - Mindent tudni akarok rólad, ahogy arról is, hogy mi jár ebben a pillanatban a fejecskédben, mivel rég nem láttam már ezt a csillogást a szemeidben, talán még sosem - gondolkodik el.
  - Nem hiszem, hogy szeretnéd te azt tudni, sokkal inkább annak örülnél, ha megmutatnám neked, hidd el - helyezkedem el az ölében, majd tapadok ismét az ajkára.

 ***

  - Ugye ezt most te sem gondolod komolyan? - nézek szörnyölködve a kezében tartott darabra. - Harry, azt én akkor sem veszem fel, ha élet vagy halál kérdése - meredek rá.
  - Ugyan már, nem akarsz a kedvemre tenni? - húzza perverz mosolyra a száját. - Nem szeretnéd, ha képtelen lennék levenni rólad a szemeim.
  - Mindketten tudjuk, hogy azért nem kell ilyen cuccba bújjon - kacsintok rá. - Neked az is elég, ha egy elnyúlt póló van rajtam, hogy beindulj, semmi szükség arra - bökök a darab felé. 
  - Ebben igazad van, de azért szívesen megnéztelek volna benne - mondja megadóan.
  - Azt meghiszem - sóhajtok fel. 
  Éppen az útra pakolunk, Harry-nek pedig kedve támadt nekem segíteni, bár szerintem inkább csak az agyamra akar menni. Eddig nagyon ritka volt az a ruha, amibe én is beleegyeztem, de mégis mit várok egy pasitól. Bár ez itt nem csak az ő hibája, hanem az enyém is, mivel az én szekrényem rejteget ilyen cuccokat, viszont mentségemre szóljon, hogy nem én választottam őket, hanem Li, amiért még most is utálom.
  - Nem csak két napra megyünk? - kérdek rá, amikor Harry már a harmadik farmerját teszi a bőröndbe.
  - Ó - emeli fel a fejét. - Elfelejtettem mondani, hogy mi később jövünk - jelenik megy egy huncut vigyor a képén.
  - Mi? Miért? - kérdem zavartan.
  - Úgy érzem, hogy nekünk is jár egy kis pihenő, távol mindentől és mindenkitől. Talán nem örülsz, hogy az álompasiddal lehetsz majdnem egy hétig, Ibizán? - vonja fel a szemöldökét. - De ha te nem szeretnéd...
  - Én azt egy szóval sem mondtam - vágok a szavába - sőt, tetszik az  ötlet, de hol az álompasim? - kérdem komoly tekintettel, mire Harry felmordul. - Ó, szóval te lennél az - gondolkodom el. -Legyen, legalább végre senki sem zavar majd meg minket - mosolygok rá.
 - Ajánlom is, mert komoly terveim vannak arra a pár napra - kacsint rám.
  Komoly tervek? Lehetséges, hogy nem kellene ezért aggódnom, hiszen Harry-nek mindig komoly tervei vannak, amik általában nem úgy alakulnak, ahogy ő azt eltervezi, de tegnap óta fura érzés kerít hatalmába, ha arra gondolok talán a kezem akarja megkérni. Magabiztosnak tűnt, annak ellenére, hogy én kétségeket kellett volna keltsek benne.
  - Harry? - halkul el a hangom. - Igaz... ugye, nem a kezem akarod megkérni? - kérdem feszülten.
  Látom, ahogy felsóhajt, mire kiráz a hideg, ugye nem? Idegesen kezdem tördelni a kezeim, amikor tekintetét felém fordítja, majd megindul lassú léptekkel, míg elém nem ér. Kezei közé fogja az arcom, majd homlokát az enyémnek dönti.
  - És ha igen? - kérdi halkan, mire zihálni kezdek. Nem teheti ezt velem. Látta, hogy tegnap hogy reagáltam most miért akarja ezt tenni velem? - Hé, nyugalom. Nem akarom megkérni a kezed - rázza meg gyengéden a fejét. De Brit, már nagyon érdekel, hogy miért akarsz bennem ennyire kétséget kelteni? Talán ha egyszer feltenném neked a kérdést, tényleg nemet mondanál? - kérdi szomorúan.
  - Én... én nem tudom - suttogom. - De abban biztos vagyok, hogy még nincs itt az ideje... hiszen még azt sem mondtam ki, hogy szeretlek, hogy akarhatnád megkérni a kezem?
  - Te nem ettől tartasz, és tudom, hogy szeretsz, nem kell kimondanod - sóhajt fel. - De ne gondolj erre, ha meg akarnálak kérni, akkor biztos lehetsz benne, hogy még csak nem is sejtenéd, hogy mire készülök - adja a tudtomra. - Tehát biztosan nem az elkövetkezendő napokba lesz - próbál megnyugtatni. - Most pedig vegyél egy mély levegőt, majd folytassuk a pakolást - lehel egy lágy puszit a számra.
  Nem az elkövetkezendő napokban, de ez nem azt jelenti, hogy a távoli jövőben. Francba. Félek, ha addig nem leszek képes lezárni magamban a dolgokat, akkor képtelen leszek kimondani azt a szót, amit teljes szívemből szeretnék. Igent, akarok neki mondani, ebben igaza van, de ez mindaddig nem fog menni, míg el nem hiszem azt, hogy neki csak én kellek, teljesen.

  A repülőn ülve, mellettem a lánnyal, akit szeretek másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy mennyire fél attól, hogy esetleg megkérni tervezem a kezét. Amikor először döntöttem el, hogy megkérdem Libby kezét féltem. Biztos voltam benne, hogy ezt akarom tenni, de abban nem, hogy ő igent fog nekem mondani, annak ellenére, hogy tudtam biztosan szeret, míg Brit még egyszer sem mondta ki a bűvös szót. Fogalmam sincs, hogy miért szeretne bennem félelmet kelteni, de bármennyire is próbálkozik vele, nem fog összejönni. Mert tudom, hogy szeret, hiába nem képes kimondani, ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy igent mondana nekem, csak szerintem egy apró része még mindig a múltam miatt aggódik. Még mindig kétsége van, ami természetesen az utolsó időben csillapodott, viszont még teljesen nem szűnt meg, így még várnom kell a bizonyos kérdéssel.
  Ahogy a legjobb barátom átveszi a barátnőm helyét, miközben ő és Eleanor a repülő hátsó részébe tart, felidézi bennem a múlt emlékét. Szinte minden úton megtörtént, hogy Libby és El lelépett beszélgetni, bevallom az elején tartottam tőle, hogy nem fognak jól kijönni, de ahogy most nézem őket rá kell jönnöm, hogy Eleanor teljesen megbékélt a helyzettel és azt szeretné, ha én boldog lennék.
  - Ugye nem csak engem emlékeztet ez a régi szép időkre? - bök feléjük Louis. - Régen is mindig elvonultak minket kibeszélni a hosszabb utakon, ahogy most is azzal a kivétellel, hogy El cinkosa most Brit - mosolyodik el.
  - Igen - kúszik az én ajkamra is egy halvány mosoly. - Szinte minden olyan, mint régen. És most, hogy ideültél és a szemeidbe néztem, már abban is biztos vagyok, hogy tudom mire fogsz rákérdezni, hiszen már mi is megéltük egy a beszélgetést évekkel ezelőtt - közlöm vele.
  - Tehát, gondolkozol rajta, igazam van? - vonja fel a szemöldökét. - Nem azért kérdem, hogy felhúzzalak, egyszerűen csak érdekel, hogy megfordult-e már a fejedben.
  - Tudod, azt hittem, hogy nem leszek képes ilyesmin gondolkodni hosszú ideig, hiszen az első próbálkozásom nagyon nem úgy alakult, de ennek ellenére mégis elgondolkodtam rajta, főképpen miután végre te is összeszedted magad. Tisztában vagyok vele, hogy ez a helyzet teljesen más, ahogy Brit is...
  - Félsz, hogy nemet mondana? - vág a szavamba. - Mért pár órája nekem nagyon úgy tűnt, hogy azt tenné. Kikötötte, hogy inkább neked kellene félned a nemtől és nem nekem, pedig mindenki látja, hogy milyen jól megvagytok, főképpen a kezelések után.
  - Hülyének fogsz nézni, de tudom, sőt biztos vagyok benne, hogy nem mondana nekem nemet - nevetek fel. - A szerelmet érezni lehet, én érzem, tudom, hogy szeret engem, csak még képtelen elfogadni, de ezen már dolgozunk. Lehet, hogy én nem ismerem olyan rég, mint te El-t, de mindketten tudjuk, hogy ezt nem lehet irányítani, mindenki abba szeret bele, akibe csak akar és ha ez megtörtént, akkor nem félsz feltenni egyetlen egy kérdést sem, még akkor sem, ha kicsit tartasz is tőle. Neked egy jó nagy seggberúgás kellett hozzá, viszont én úgy érzem, hogy bármikor képes lennék neki feltenni, viszont ő valószínűleg annyira megijedne, hogy elmenekülne tőlem, ezért még várni fogok vele, amíg meg nem nyugszik. Tudom, hogy vele akarok lenni, már biztos vagyok benne. Le fogom zárni a múltam, és ő is ott lesz velem, aztán amikor a szemébe csak tiszta csillogást fogok észlelni felteszem neki a kérdésem, ő pedig igent fog mondani.
  - Ilyenkor mindig eltűnődöm azon, hogy létezik, hogy te vagy a legfiatalabb, mégis ezerszer több bátorság van benned, mint bennem valaha lesz. Te hiszel magadban, míg én még az utolsó pillanatban is úgy adtam mindent elő, mintha szakítani akartam volna vele - nevet fel kínosan.
  - Lehetséges, de most itt ülsz a barátaiddal és a családoddal egy repülőn megünnepelni az eljegyzésed, szóval azt hiszem kimondhatjuk, hogy végre úgy viselkedsz, mint egy felnőtt férfi, nem pedig mint egy tini, aki mindentől fél.
  - Ne szóld el magad Styles - vigyorog. - Még nem ittam le magam, és hidd el mikor ez megtörténik, akkor már nem ezt fogod mondani, ugyanis idegesítőbb nem is lehetnék majd.
  - Úgy csinálsz, mintha még sosem láttuk volna ezelőtt ezt az éned - forgatom meg a szemeim. - Közlöm veled, hogy igen sokszor találkoztunk, és igaz nem egyszer akartalak kinyírni, bár utána jó volt rajtad röhögni, amikor másnap nem emlékeztél a sok hülyeségre, amiket tettél és mondtál - nevetek fel, mire ő morogva elfordítja a fejét.
  Pár csendes óra után, míg Brittel sikerül pihennünk, Lottie kiáltása ébreszt fel.
  - Ibiza megjöttünk!



Sziasztok! Tudom, hogy rég volt rész, de az utolsó részek írása nagyon nehezen megy. Egyszerűen nem jönnek a szavak és nem állnak össze a képek, viszont remélem számotokra annyira nem lesz szörnyű a rész, mint számomra. Csak az elejével vagyok megelégedve, viszont azon leszek, hogy a következő részek jobban sikerüljenek. Amihez viszont rengeteg ötletem van az az epilógus, ami három rész után már következik is. Ha azt a részt sikerül úgy megírnom, ahogy tervezem, akkor nagyon boldog leszek. Még ebben az évben be lesz fejezve a blog. Aztán egy kicsit később, majd indul egy másik sztorim Harry-vel, de előtte még szeretnék egy másik blogomra is figyelmet fordítani. Remélem mindenkinek kellemes hétvégéje lesz, hiszen holnap péntek! Hamarosan találkozunk.

2017. szeptember 10., vasárnap

2.évad - 16.rész


"Kérésed számomra parancs, Hercegnőm!"



  Hogy mi a legnehezebb egy ember számára, aki beteg? A beismerés. Beismerni, hogy valami tényleg nem okés és egyedül képtelen rajta változtatni, segítségre van szüksége. Én ezt már megtettem egyszer, de az sem volt az igazi, mivel csak részben fogadtam el, hogy egyedül képtelen vagyok ellene bármit is tenni. Most viszont rájöttem mi a gond és teszek is annak érdekében, hogy minél hamarabb megszabadulhassak tőle. Egy hónapja jöttem vissza Harry-hez, de a kapcsolatunk még nem a régi. Nem azért, mert én vagy ő nem szeretnénk, hanem mivel úgy látom jobbnak, ha lelassítunk és előröl kezdjük az egészet. Néha hozzábújok és a gyengébb pillanatokban kicsit messzebb is tolódik a helyzet, de azóta a reggel óta, hogy a rendőrség szólt neki a fejleményekről nem feküdtünk le egymással. 
  És mi vezetett rá minderre? Kezelésre járok, de nem ismerőshöz. Andrew-nak sosem lennék képes teljesen megnyílni, mert hiába van ott a titoktartás, a családomnak azt is elmondaná, amit megkérnék, hogy hallgasson el előlük, mert fontos vagyok neki és szeretné, ha minden rendben lenne velem, viszont Lana egyszer sem tett ilyet, mivel én csak egy betege vagyok, akit erős csapás ért, amiből nehezére esik kilépni, még akkor is, ha már úgy látszik, hogy sikerült, mivel amíg visszaesel valami mindig ott marad, ami elbassza az egészet a végére. 
  Emlékszem, hogy az első megbeszélésen szinte meg sem szólaltam, sokkal inkább ő beszélt, én pedig csak bólogattam és néha igennel vagy nemmel válaszoltam, de más semmi. Aztán a második találkozón már én is beavattam néhány dologba, Harry-vel kapcsolatban. És így haladtunk egészen az ötödik találkáig, ahol már mindent tudott. A félelmem, az okát, amiért képtelen vagyok neki hinni és elkezdtük a próbálkozásokat. Először mesélnem kellett neki a barátomról, nem vált be, csak rosszabb lett. Utána azt mondta, hogy gondoljam át a dolgokat, amik eddig történtek közöttünk és lássuk mi jön ki belőle. A válasz egyszerű, hogy pótlék vagyok, hiába van egy részem, ami tisztában van vele, hogy ez nem igaz. Viszont a harmadik ötlete bevált, vagyis eddig én így látom. Kezdjük előröl az egészet. Menjünk randizni, ismerjük meg egymást és szórakozzunk. Azt hittem ebből sem lesz semmi, mivel elvileg ismerem Harry-t, de tévedtem. Sok új dolgot megtudtam róla, azok mellé, amit már eddig is sejtettem, ahogy ő is rólam. Közelebb kerültünk egymáshoz és képes vagyok mosolyogni mellette, őszintén.
  Persze még mindig gondolok Libby-re és a múltjukra, de valahogy már nem zaklat fel annyira, mint hetekkel ezelőtt. Féltem a szerelemtől és annak jelentésétől, még most is félek, de már nem olyan erős az érzés, mint volt. Kezdek rájönni arra, hogy hiába vertek át már egyszer, az nem azt jelenti, hogy minden pasi megtenné velem azt, amit ő. Harry teljesen más, mint ő volt és sosem próbál rámerőltetni semmit sem, amit valljuk be ő  nem egyszer tett, de én akkoriban nem vettem észre. 
  Hinni akarok neki és bízni benne, amit egy részem már sikeresen véghez is vitt, viszont még mindig kétségem van, de dolgozunk rajta, és én úgy érzem egyre jobban megy, még egy két találka és szerintem már egyedül is menni fog. Akarom ezt az egészet. Tényleg, minden porcikámmal, éppen ezért leszek azon, hogy ez sikerüljön. Szeretem őt és hamarosan el fog jönni az a pillanat, ismét, amikor képes leszek a szemébe mondani a bűvös szót.
  Az ajtó felé pillantva ijedten veszem észre, hogy társaságom van. Harry vigyorog rám, már kevésbé göndör fejével. Ugyanis egy hete levágatta a haját, amit egy részem sajnál, hiszen imádtam a hosszú, göndör tincseit, viszont egy másik részem imádja ezt az énét. 
  - Miért nézel rám így? - kérdi beljebb lépve a szobámba.
  - Csak még nem szoktam meg az új embert, aki előttem áll - ülök fel az ágyban. - Tudod mióta ismerlek hosszú hajad volt és most kicsit nehezemre esik nem arra gondolni, hogy egy jó ideig nem túrhatok majd bele.
  - Hízelgő, de Brit azért még nem annyira rövid az, hogy ne lehessen beletúrni - nevet fel. - Bármikor megteheted, amikor csak szeretnéd.
  - Igen, azt mindjárt gondoltam, hogy neked nem lenne ellenedre, de annak még nincs itt az ideje, és ezt te is tudod - mosolygok rá. - Azért annyira könnyen még nem megy az életem, csak haladok vele - adom a tudtára.
  - Tudom, és büszke vagyok rá, mert megpróbálod és teszel érte, hogy jobb legyen a kapcsolatunk. Azt akarom, hogy bízz bennem és ne kételkedj abban, mikor azt mondom neked, hogy szeretlek, viszont el kell fogadnom, hogy nem könnyű ez neked, mivel egy szeretted vert át, de menni fog, tudom, hogy így lesz idővel.
  Nem tudom, hogy ez a kezelésnek köszönhető, vagy annak, hogy végre önmagam lehetek újra, de másképp látom a dolgokat. Nem vagyok olyan hisztis, nem akarom percenként leharapni Louis fejét, ha átjön beszélgetni, nem gurulok olyan könnyen dühbe, viszont ha Harry-ről van szó gondolkodás nélkül cselekednék azért, hogy ő biztonságban legyen.
  - Figyelj - sóhajtok fel. - Tudom, hogy erről nem lenne szabad beszélnünk, de kérdezhetek valamit? - kezdek bele csendesen, mire ő bólint egyet. - Téged sosem zavart az a dolog, hogy mélyen elrejtve bennem egy részem még mindig szereti azt a srácot, aki átbaszott, hiába okozott nekem annyi fájdalmat?
  - Brit, én tisztában vagyok vele, hogy az első személyt, akit igazán szerettünk sosem fogunk tudni elfelejteni teljesen, hidd el én magam is tudom ezt. Lehet, hogy nem örülök neki, ahogy te sem, de elfogadom. Akkor fontos volt neked, átvert, de az érzés nem szűnik meg sosem. A párok ezért bocsájtanak meg egymásnak, mert a szeretik a másikat jobban, mint gyűlölik azt, amit tettek. Te is tudod, hogy egy részem mindig felé fog húzni, de ez nem jelent semmit, már nem. Nem ő van velem, hanem te. Veled akarok lenni, senki mással és ha te is ezt érzed, akkor nincs miért aggódnom - néz a szemeimbe.
  Ez annyira hihetetlen. Olyan nyugodtan tud róla beszélni, míg én kiborulok, ha csak eszembe jut a tény, hogy Libby mindig az nyomomban lesz, ha róla van szó. Szeretném végre én is úgy látni a dolgokat, ahogyan Harry látja, de még nem megy. Könnyebb, de még mindig vannak kétségeim, amiket először le kell győznöm, de tudom, hogy menni fog, mert szeretem őt, és azt akarom, hogy ezt ő is tudja, hogy én mondjam ki neki, ahogy ő is teszi velem.
  - Én - lassan emelem fel a fejem és nézek rá - én... - próbálkozom. Idegesen harapok az ajkamba, tényleg ki akarom mondani, de nem megy. Hiába tudom, hogy még korai meg akarom próbálni.
  - Nyugodj meg - fogja meg a kezeim. - Nem kell semmit sem mondanod - mosolyog rám - magamtól is tudom. Még korai, de tisztában vagyok vele, hogy egy nap majd ismét ki akarod mondani nekem, és akkor menni fog, csak légy türelmes - lehel egy puszit a kézfejemre.
  - Én csak - motyogom - szeretném, ha tudnád, hogy úgy van.
  Az arcán elterülő mosoly mindent elárul róla. Tudja, hogy szeretem, mert az ember ezt megérzi, viszont azt is tudom, hogy teljesen más, mikor valaki a szemedbe néz és ki is mondja neked azt a bizonyos szót.
  - Gyere ide, hozzám - tárja szét a karjait, mire én gondolkozás nélkül esek közéjük. - Nem kell nekem semmit sem kimondanod, ezt jegyezd meg. Érzem, és nekem ennyi elég. Itt vagy velem, segítek neked és egyre jobbak vagyunk, nekem ez pedig sokkal többet jelent mindennél. Tudod, azon az estén biztos voltam benne, hogy végleg elveszíttettelek téged, és a frász jött rám attól, hogy talán már sosem zárhatlak a karjaimba. - De mindketten itt vagyunk és nem zártál ki, szóval nem kell attól félnem, hogy nem érzel irántam semmit, így nekem ennyi elég - suttogja a fülembe, mire én szorosabban bújok hozzá.
  - Haladjunk ma kicsit tovább - motyogom a mellkasába - nem érdekelnek a következmények, de elegem van ebből - mutatok magunkra, miután elhúzódtam tőle. - Nem elég az, hogy néha megölelsz vagy megcsókolsz... ez kevés, és tudom, hogy te is így érzed.
  - Meglátjuk mit hoz az este, még addig van pár óránk, amit a többiekkel fogunk tölteni - mondja. - A lányok már alig várják, hogy lássanak téged. Nem hittem volna, hogy ennyire megkedvelnek, de nagyon örülök neki, hogy képesek voltak rá. Tudod, lehet erről nem kellene beszélnünk, de én szeretném neked elmondani. El és Libby legjobb barátnők voltak, és most ugyanazt a csillogást látom El szemébe, mint akkor. Boldog. Neki is baromi nehéz volt beletörődni az elvesztésébe, de sikerült és rájött, hogy az élet megy tovább, és megkedvelt téged, hogy én is hónapokkal ezelőtt. Közel fogsz hozzá kerülni, rövid időn belül és nem szeretném, ha megijednél és akarnád magadtól lökni őt, mert szükséged van rá.
  - Tisztában vagyok vele, Harry és nem fogom ellökni, vagyis megpróbálom majd - biztosítom róla. - Viszont azt hiszem le kellene kezdenünk készülni, hacsak nem akarjuk őket így fogadni - nevetek fel.
  - Nekem semmi bajom az öltözékeddel - néz végig rajtam. - De talán nem kellene a többieknek is a pólómban látniuk, úgyhogy igazad van, öltözzünk fel, majd találjuk ki, hogy mivel fogjuk etetni Niall-t az este folyamán - teszi hozzá kuncogva - mivel nem sok minden van itthon.
  - Talán, ha valaki nem lett volna lusta tegnap elmenni vásárolni, akkor most nem lenne ilyen problémánk - vágok hozzá egy párnát, amit ő sikeresen kivéd.
  - Talán elmehetnénk, ma mi ketten. Sokkal jobban tetszik ez az ötlet, minthogy én menjek egyedül, az unalmas, te pedig sokkal jobban tudod mi kell itthonra - dugja vissza a fejét.
  - Listát írtunk, szóval egyedül is menne, de jól van, legyen, adj egy fél órát és mehetünk - állok fel az ágyamról, majd indulok el a szekrény felé.

***

  Harry-nek fél órát mondtam, de már húsz perc alatt el tudtam készülni. Egy gyors zuhany, öltözködés és fésülködés után késznek nyilvánítom magam, ami nem sok lányra jellemző. Ahogy látom ezt még Harry sem szokta meg tőlem, hiszen amikor a konyhába érek ő még mindig farmerben kócos hajjal flangál a kávéját iszogatva.
  Az ajtókeretnek dőlve bámulom, amint sétafikál, észre sem véve, hogy bámulom. Mosolygásra késztet a tény, hogy már el tudom fogadni őt, mint a barátom. Hogy nem kapok frászt, amint valaki kijelenti, hogy együtt vagyunk. Annak ellenére, hogy eleinte mennyire tagadtam a szükségét, igenis igaz. Ha ő nem lenne, én sem lennék itt. Valószínűleg begubózva élném az életem.
  - Te már el is készültél? - dönti oldalra a fejét. - Ó, igaz, neked a fél óra tényleg annyit jelent - nevet fel. - Bocsi, de ezt még nem szoktam meg, és valószínűleg nem is fogom - indul meg felém.
  - Pedig már ideje lenne - mosolygok rá.
  - Gyönyörű vagy - suttogja elém állva.
  - Ezt most nem hiteted el velem - rázom meg a fejem. - Ki sem vagyok festve, tök átlagos vagyok, aki nem szégyell kimenni az utcára smink nélkül.
  - Az lehet, de neked nincs is rá szükséged - fogja meg az álam. - Viszont az előbbit a mosolyodra értettem - hajol hozzám közelebb. - Sokkal többet mosolyogsz mostanában, mint amióta megismertelek összesen. Szeretem a mosolyod - suttogja az ajkamra. - Szeretlek!
  Szemeimet behunyva dolgozom fel a hallottakat, vagyis csak próbálom. Annyira édes, én pedig olyan szemétnek érzem magam, amikor ő elém áll és ilyen szép dolgokat mondd nekem, míg én képtelen vagyok rá válaszolni. Viszont már találtam egy válaszadási lehetőséget, amivel az ő kedvére is tehetek. Ajkam lassan tapasztom az övéire, majd csókolom meg lágyan, amin ő elmosolyodik.
  Egy óra múlva öt zacskóval a kezünkben lépünk be a lakásba. Értem már miért szeret velem jobban társaságban vásárolni, mint egyedül. Ha én nem lettem volna ott, valószínűleg tíz csomaggal több lenne, mint most. A pasik nem tudnak vásárolni, mert minden hülyeséget összevesznek a listán lévő dolgokat leszámítva.
  - Úgy éreztem magam, mintha egy gyerekkel vásároltam volna - dőlök le a kanapéra. - Pedig te már nagyon nem vagy az, vagyis kinézetre nem, de lélekben szinte biztos vagyok benne, hogy egy öt éves srác veszett el.
  - Ez fájt! - kiált ki a konyhából. - Különben is ez nem igaz - pillant rám - egy öt éves srác sosem gondolkozna olyanokon, mint én szoktam.
  - Kérlek kímélj meg a részletektől - nyögök fel. - Az nekem túl sok lenne mára, belőled.
  - Ha most a szívemre hallgatnák, akkor megbüntetnélek, mert ilyet nem szabad csinálni, főképpen nem azzal, akit szeretünk.
  - Egy szóval sem mondtam sosem, hogy így éreznék - nevetek fel.
  - Ott a pont - dől mellém - de mindketten tudjuk, hogy ez hazugság - nyom egy puszit az arcomra.

***

  Két óra elteltével már mindannyian a házban vagyunk. Bevallom fura volt újra látni a többieket, mindenkit újra egyszerre, mivel ez már egy jó ideje nem történt meg. Külön-külön néha benéztek, de mindannyian egyszerre már egy jó ideje nem történt meg. 
  A fiúkkal elég jó a kapcsolatom, annak ellenére, hogy indult minden, bár azt még most sem mondhatom, hogy Louis-val nagy spanok vagyunk, de el tudjuk egymást viselni. A lányokkal teljesen más a helyzet. Jól megvagyunk, viszont néha vannak pillanatok, amikor úgy néznek rám mintha semmi keresnivalóm nem lenne itt, ami persze kicsit érthető, mivel Libby a barátnőjük volt és most már én vagyok itt, ami olyan, mintha átvettem volna a helyét, de én erre sosem lennék képes. Régen lehet ezt gondoltam, de mára már változott egy csöppnyit a véleményem a helyzetről.
  - Minden rendben? - hajol hozzám Harry, mire bólintok egyet, miközben zavartan tekintek felé. - Csak nagyon hallgatag vagy, ami rád nem igazán szokott jellemző lenni, főképpen nem akkor, ha Louis belédköt.
  - Talán csak felnőttem - vonom meg a vállam - kinőttem a gyerekes visszavágásokat.
  - Ezt megkaptad, édes - nevet fel Eleanor. 
  - Azt hittem te mellettem állsz, El - szomorodik el az említett. - De tudjátok mit, engem nem zavar, mert tudom, hogy úgysem lesz képes sokáig visszafogni magát, főképpen ha nem hagyom békén - kacsint rám, mire én csak a szemeim forgatom. 
  - Ne már Lou - nevet fel Niall. - Hány fogadást akarsz még elveszíteni, ha Britről van szó?
  - Tessék? - kapom felé a fejem. - Ugye most csak vicceltek, hogy fogadást kötöttök rám? - nézek végig rajtuk.
  - Egyről már te is tudtál - vonja meg a vállát lazán Louis - amikor azt hittük a vacsorán, hogy nem beszélsz - emlékeztet. - Különben is, neked ezekről nem kell tudni, ez pasis dolog.
  - Remélem te nem vagy benne ezekben a pasis dolgokban - morgom Harry fülébe - mert akkor nagyon dühös leszek - teszem hozzá.
  - Úgy ismersz te engem, mint aki belemegy ilyenekbe? - pillant rám. - Lehet, hogy tudok róla, de sosem csatlakozom egyik félhez sem, megállítani pedig úgysem tudnám őket. Viszont tudod, hogy szeretem, amikor dühös vagy, abból mindig valami jó sül ki - kacsint rám.
  - Menj a francba - nevetek fel, a vállára csapva. 
  Legszívesebben felállnék és elhúznék innen, abban bízva, hogy most bármiben is fogadtak rám, Louis veszíteni fog, de nem leszek a hisztis kislány, aki elszalad, amikor valami nem tetszik neki. Itt fogok ülni és élvezni a többiek társaságát, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy Louis közelében kell legyek hosszabb időre.
  Már a második pohár narancslémet iszom, amikor valaki megkocogtatja hátulról a vállam. Kíváncsian pillantok felé, majd az illetőt látva meg is lepődöm. Mindenki a filmre figyel, így csak Harry-nek tűnik fel, hogy éppen kifelé tartok, annak a személynek a társaságában, akit nem igazán kedveltem meg a hónapok során.
  - Azért hívtál ki ide, hogy... meggyilkolj, míg a többiek figyelme a tv-re irányul? - kérdem tőle, amint letelepedtünk a lépcsőre.
  - Ne légy nevetséges, ha meg akarnálak ölni, azt biztos nem így tenném, eléggé egyértelmű lenne ki tette, én pedig nem hagyhatom cserben a rajongóimat - vigyorog rám. - Tudom, hogy nem vagyunk még mindig jóban, annak ellenére, hogy sejtem valahol mélyen elrejtve kedvelsz. Harry mesélt a barátaidról, és kicsit hasonlítok rájuk, szóval ne is próbáld tagadni, de most beszélni szeretnék veled. Tudod ezt a beszélgetést, minden barátnőjével megejtettem, mivel úgy érzem, hogy egy barátnak ez a dolga, így te sem lehetsz kivétel.
  - Semmi kedvem az exeiről beszélgetni veled, főképpen nem róla Louis - morogom. - Alapból nem is lenne szabad... a terápia miatt. 
  - Nem lesz belőle baj, megígérem. Tudom, hogy mit szabad és mit nem tudod az orromra kötötték, mivel tisztában vannak vele, ha valakinek kicsúszhat valami a száján, aminek nem lenne szabad az én vagyok.
  - Gyorsan essünk túl rajta, mielőtt én tervezném el a halálod ezen az udvaron.
  - Ennek az udvarnak annyi mesélnivalója van, hogy az már csak a sokadik lenne, és úgysem lennél rá képes, tudod ha jól emlékszem Andrew egyszer azt mondta, hogy a légynek sem tudnál ártani - nyújtja rám a nyelvét.
  - Levágom! - fenyegetem meg. - Különben Andrewnak túl nagy a szája, amiből már baromira elegem van. 
  - De most nem róla fogunk beszélni, hanem rólad és Harryről, na meg arról a személyről, akinek a pótlékának képzeled magad - adja a tudtomra, mire én felmordulok. Ezt nagyon nem lenne szabad, és ő is tudja, mi a francnak akar kihozni a sodromból. - Harry és Libby kapcsolata teljesen más volt, mint a tietek. Lehet, hogy úgy indult, de egyáltalán nem volt ilyen. Tudod én őt végig boldognak láttam mellette, persze sokszor aggódott érte, de ez érthető volt... viszont amikor veled látom, megváltozik a véleményen arról, hogy igazán boldog lett volna Libby-vel. Nem azt mondom, hogy nem, de te egy másik szintre vitted ezt a boldogságot. Őt elveszítette, érted pedig bármire képes lenne, tényleg bármire. Ha arra kérnéd, hogy ugorjon egy autó elé, mert te akkor lennél boldog, akkor kétség nélkül megtenné, amit én baromi nagy hülyeségnek tartok, de tudom, hogy milyen az, amikor valaki szerelmes. Én is az vagyok El-be, már hosszú évek óta, és bármit megadnék a mosolyáért. Tudom, hogy te is így érzel iránta, mert mindent megpróbálsz, hogy elhidd téged szeret. Tényleg örülök nektek, nagyon, mivel azon a napon biztos voltam benne, hogy soha többet nem fog a régi önmaga lenni, de sikerült, miattad. Viszont én jóba voltam Libby-vel, közel állt hozzám, és nem szeretnélek erőltetni semmire sem, de szerintem mi is jóban lennénk, ha adnál nekem egy esélyt. Csak egyet, ha nem vállik be, akkor ezt el is felejtjük mit szólsz hozzá?
  - Túl sok az információ - nyögök fel. - De te tényleg azt látod rajta, hogy mellettem boldogabb? - kérdek rá félve.
  - Lenne okom hazudni neked? - vonja fel a szemöldökét. - Csak azt mondom, amit én és Eleanor látunk, és hidd el nekem mindketten elég régóta ismerjük ahhoz, hogy ezt el tudjuk dönteni.
  - Hiszek neked, vagyis... szeretnék, de idővel fogok - motyogom zavartan. - A mi kapcsolatunkat illetve, meglátjuk mi lesz. Igazad van, hasonlítasz a barátaimhoz, de attól még nem azt jelenti, hogy képes is vagyok úgy tekinteni rád - adom a tudtára, miközben lassan felállok, indulásra készen.
  Nem hittem volna, hogy ezért hív ki. Louis ha akar igazán értelmes is tud lenni, aki félti a barátait és bármire képes azért, hogy biztonságban tudja őket, ami baromira tetszik benne. Viszont ha igaza van abban, amit mondott, akkor igazán szerencsés lány vagyok. Gondoljunk csak bele, a fiú elveszíti élete szerelmét, majd az útjába kerül egy újabb összetört lány, aki mellett először csak nyugalmat érez, akire vigyázni akar, majd ez lassan a tudta nélkül érzésé alakul, sok mindent vészelnek át, míg végül a fiú rájön, hogy talán ő neki az igazi és nem az akiről eddig azt hitte, a lány pedig első találkozásra beleszeret, csak ezt még magának sem merné bevallani soha. Igazán kevés. De úgy látszik nálunk alakul. Ha mások is így látják akkor igaznak kell lennie, és nekem ebbe bele kell törődni.
  Visszaérve a nappaliba, Harry egyből rám kapja a tekintetét, én pedig megnyugtatóan mosolygok rá, a tudtára adva, hogy jól vagyok. Mellé ülve, egyből magához húz, majd a hajamba csókol, amit egy általam elejtett sóhajtás követ.

***

  Már igazán késő van, mire ágyba kerülök, viszont egy cseppet sem érzem magam fáradtnak. Valahogy a beszélgetésünk után felfrissültem és jobb kedvem lett, talán erre is szükségem volt a javuláshoz? Talán jóban kellene lennem vele, mert ő tudna segíteni amikor bizonytalan vagyok, jobban mint Li, aki már igazán régóta ismer? Lehetséges, de ez majd eldől idővel.
  - Min gondolkozol? - lép ki a fürdőből Harry, egy száll törölközőben, mire én nyelek egyet. - Mi az? - vonja fel a szemöldökét.
  - Ömm... csak a korábbi beszélgetésen agyalok - adom a tudtára, tekintetem elkapva róla. - Nyugi nincs mitől aggódnod, minden rendben van, sőt azt hiszem szükségem volt rá, csak furcsa.
  - Nem igazán értelek - lép hozzám közelebb. - De ha jól vagy, akkor nekem ennyi elég. Ha valamit elbaszott volna, ma este biztosan kinyírtam volna - morogja az orra alatt, mire én felnevetek.
  - Max, nem beszéltél volna vele egy hétig, de semmi más nem történt volna. Legjobb barátok vagytok, szerinted kibírtátok volna?
  - Igaz, sokkal súlyosabb dolgokat is megbocsájtottam már neki, de ez most nem tartozik ide, viszont azt hiszem mi beszélgettünk valamiről korábban, igazam van?
  Pontosan tudom, hogy mire gondol, de azért biztosan el fogom játszani az ártatlant, akinek fogalma sincs az egészről, mivel tényleg nem tudom, hogy helyes lenne-e ez az egész, ilyen gyorsan. Nem szeretnék egy rossz mozdulatot sem elkövetni, hogy az eddig szépen épített váram összedőljön, mert akkor mindent előröl kell kezdeni.
  - Nekem nem rémlik semmi - gondolkodom el, mire ajkaira mosoly húzódik.
  - Talán eszedbe kellene juttassam a dolgokat - mászik fölém. - Biztos vagyok benne, hogy hamar kitalálnád miről is volt szó - támaszkodik meg a fejem mellett. - Vagy talán abba kellene hagyjam és csak aludjunk, mivel fáradtnak tűnsz - dönti oldalra a fejét.
  - Egyáltalán nem vagyok fáradt - vágom rá.
  - Lebuktál - nevet fel. - Megfogtalak, pedig nem is próbálkoztam igazán, talán nem vonja el ennyire a figyelmed az, hogy csak egy törölköző van rajtam?
  - Szerintem egy kicsit eltúlzod a dolgokat és sokat hiszel magadról, ennyivel engem nem lehet levenni a lábamról - nézek zöld szemeibe.
  - Biztos vagy benne? - miközben egyik kezét lassan levezeti a combomra, miközben végigsimít rajta, aminek a hatására én lehunyom a szemeim. - Ha tényleg nem elég ennyi - hajol a fülemhez - akkor nem bánod, ha ezt teszem - hinti be csókokkal a nyakam - mivel rád úgysincs hatással.
  - Nem nincs - lehelem. - Semmit sem mozgat meg bennem...
  - Igazán? - mosolyog a bőrömre. - Akkor nem értem, hogy miért lettél libabőrös, ha semmit sem ér nálad az érintésem. Talán valami mást kellene kipróbáljak, hogy ez kiderüljön? - emeli fel a fejét, hogy rám tudjon nézni.
  - Talán - pihegem.
  Gondolkozás nélkül esik neki az ajkamnak, mire mindketten felnyögünk. Még szép, hogy egy érintésével képes elérni, hogy akarjam őt, de azért nem fogom magam olyan könnyen megadni neki. Kezeimmel a hajába túrok, ami most teljesen más, mint az utolsó alkalomkor, hiszen sokkal rövidebb, de még így is el tudom érni, hogy a csókunkba morogjon. Teljesen hozzámsimulva csókol tovább, az álam felé haladva, míg én egy percre sem szakítom el kezeim a hajától. 
  Kezei a combomról a hasamra halad, miközben lágy köröket rajzol a bőrömre, én pedig ettől a perctől kezdve tudom, hogy vesztettem. Vesztettem, mert akkor sem tudnék már leállni, ha akarnék. 
  - Akarlak - suttogom alig hallhatóan.
  - Kérésed - csók - számomra - csók - parancs -csók - Hercegnőm!



Sziasztok! Itt egy újabb rész, amire nem kellett olyan sokat várni, mint az előzőre. Remélem örültök neki. Sajnos a blog a végéhez közeleg, még négy rész és az epilógus van hátra, de nem kell aggódni, mivel már készülőben van egy másik Harry sztori, ami teljesen más lesz, mint amiket eddig írtam, megpróbálom magam elengedni benne, bár nem biztos, hogy mindig összejön. A részek is rövidebbek lesznek, viszont ez azt jelenti, hogy hetente tudok majd nektek hozni, viszont amíg ez be nem fejeződik és a másikba előre meg nem írok pár részt, addig csak az Andysre fogok koncentrálni, meg a wattpadon lévő Ashtonosra. Remélem jól telt az első hetetek, akiknek már elkezdődött a suli vagy az egyetem, kitartást a továbbiakban is. Hamarosan jelentkezem!