2017. október 19., csütörtök

2.évad - 17.rész


Leánykérési tervek


  Louis lassan már egy hete, minden délutánját nálunk tölti, amivel semmi bajom sem lenne, ha nem a nyavalygását kellene hallgatnom. Nem hittem volna, hogy ilyet fogok mondani, de ő ezerszer rosszabb egy lánynál. Én megértem, hogy komoly döntés, és ezzel megváltozik az egész életed hátralevő része, de nem a világvége, amitől ennyire be kell szarni. 
  Az első alkalommal még nagyon aranyosnak találtam, hogy ennyire fél egy kérdésnek a válaszától, viszont ahogy teltek a napok az aranyosság idegölővé alakult. Harry-n is láttam, hogy kezd elege lenni az egészből, de mivel a legjobb barátja és már az elején is segítség kellett neki, így nem küldhette el, én viszont megtehettem volna, hogy kettesben hagyom őket, viszont valami visszatartott. 
  Amióta a kezelésre járok és sokkal jobban érzem magam, törődöm az emberekkel. Lehetséges, hogy néha még leharapom a fejüket, de Louis-val most más volt a helyzet, tényleg segíteni akartam neki. De ő folyamatosan csak azt vágta a fejemhez, hogy én ezt nem érthetem meg, mivel én nem vagyok pasi. Lehet, hogy igaza van, viszont azt hittem egy lány nagyobb hasznára lesz azzal, hogy elmondja a véleményét. De ez hazugság, csak engem húzott pácba, mikor megkérdezte, hogy én mit mondanék Harry-nek. Őszintén halvány lila gőzöm sincs, mivel még nem vagyok olyan helyzetben. Viszont az ő és Eleanor helyzete teljesen más. Még a vak is látja, hogy mennyire szeretik egymást. Harry pedig már azt is közölte velem, hogy kiskorúk óta áll fenn közöttük ez a helyzet, ő mégis fél. 
  - Nem érzel valami furcsát? - emelem fel a fejem Harry válláról, mire zavarodott tekintettel találom magam szembe. - Nézz az órára, ilyenkor már rég itt szokott lenni és nyavalyog, de most csend van.
  - Baby, én a helyedben nem szóltam volna el magam - nevet fel. - Tudod, amikor az ember ilyet tesz, akkor általában bekövetkezik, amiről azt hitte, hogy nem fog.
  - Ez hülyeség - forgatom meg a szemeim - tudod, hogy én ezekben nem hiszek. Nincs itt és mai nap folyamán végre magunkkal is foglalkozhatunk, nem pedig az ő félős seggével - hajlok hozzá közelebb.
  - Hazudnék, ha most azt mondanám, hogy nem vagyok oda és vissza az ötletedért - suttogja az ajkamra, miközben kezeivel az ölébe helyez, én pedig egyből a nyaka köré fonom a karjaim. Ajkait éppen az enyémekhez érintené, amikor megszólal a csengő. Dühösen felmordulok majd a hang irányába fordulok, míg Harry csak felnevet alattam. - Látod én mondtam.
  Morogva szállok ki az öléből, majd indulok el a konyha felé. Hallom, ahogy a göndörke azt kérdi hová megyek, mivel a bejárat nem ott van, de én figyelmen kívül hagyom. Felkapom a pulton heverő kést, majd dühösen lépkedek az ajtó irányába.
  - Mit tervezel azzal a kezedben? - kérdi nevetve.
  - Leszúrom - pillantok rá vissza, elhatározottan. 
  Az ajtót kitárva pillantok idegesen az előttem álló személyre, aki értelmetlenül bámulja a kezemben tartott kést. Szemeimbe pillantva látom, hogy megijedt, minek következtében elmosolyodom.
  - Mi a fenét akarsz te azzal a kezedben? - bök a tárgy felé.
  - Nem is tudom, Lou - gondolkodom el. - Tudod, ha ezzel nyitnak ajtót az emberek az általában két dolgot jelenthet, vagy éppen főznek, amit én nem tudok, szóval ez kilőve, vagy le akarják szúrni a vendégüket, na ez sokkal inkább rám vall - nézek a szemeibe.
  - Te hülye vagy - lép be mellettem. - Úgysem ártanál nekem, hiszen te nem vagy olyan - legyint. - Különben is miért akarnál te engem leszúrni?
  - Nem is tudom - fonom keresztbe a karjaim - talán már az agyamra meg a nyávogásod és az, hogy éppen most zavartál meg valamit - morogom.
  - Én nem szoktam nyávogni - vágja rá sértetten. - Tudod, ha pasi lennél akkor értenéd, hogy nem valami könnyű feltenni egy ilyen kérdést.
  - Ha csaj lennél, akkor tudnád, hogyha valakit már pisis korod óta ismersz, akivel már ezer éve együtt vagy, és még mindig nem változott semmi köztetek, akkor nincs mitől tartanod. Mindketten fülig szerelmesek vagytok egymásba, te mégis úgy félsz, mintha csak Harry helyébe lennél. Neki lenne miért félnie, míg neked nem, hiszen nem csak pár hónap van a hátatok mögött, hanem hosszú évek - dühöngök.
  - Már miért kellene félnem? - teszi fel a kérdést a göndör. - Hidd el, ha én meg akarnám kérni a kezed, akkor nem kellene senki sem bátorítson rá és egyáltalán nem félnék attól, hogy talán visszautasítasz, mert tisztában vagyok vele, hogy nélkülözhetetlen vagyok.
  - A hatalmas egódat tudnám nélkülözni - pillantok rá, majd újra Louis felé kapom a tekintetem. - Szóval mondd, hogy végre tököt növesztettél magadnak és elé álltál, megkérni a kezét, különben esküszöm, hogy minden gondolkozás nélkül szúrom ezt a kést a szívedbe - mutatom fel.
  - Harry, kezd valamit a csajoddal, mert azt hiszem kezdi elveszíteni a fejét - húzódik távolabb tőlem. - Különben pedig nem akartam semmit sem megzavarni - váltogatja közöttünk a tekintetét - viszont úgy éreztem ezt el kell nektek mondjam - vigyorodik el.
  Sóhajtva engedem le a kést majd dobom az asztalra és indulok vissza a nappaliba, Harry mellé helyezkedve végighallgatni ezt a barmot. Na jó, most tényleg másképp viselkedik, mint eddig, talán tényleg megtette?
  - Tényleg félnem kellene, hogy nemet mondsz nekem? - hajol a fülemhez Harry.
  - Később - suttogom. - Szóval?
  - Mivel a kedves haverom, tegnap mielőtt távoztam volna kijelentette, hogy két nap múlva indulunk megünnepelni az eljegyzésem, nem igazán adott választási lehetőséget - néz dühösen Harry-re, majd folytatja. - Igen tegnap este megtettem, bár ne tudjátok meg mennyire remegett a kezem. El először azt hitte szakítani akarok vele...
  - Mert egy barom vagy - vágok közbe.
  - Kösz - morogja. - De miután megnyugodott és elmagyaráztam neki, hogy eszem ágába sincs, majd elővettem a dobozt sírni kezdett és a nyakamba vetette magát.
  - Á, végre szabadok a délutánjaink - dőlök hátra a kanapén, mire mindketten felnevetnek. - Ne várd el tőlem, hogy gratuláljak, majd ha bulizunk és végre töltöttem néhány nyugodt órát a barátommal, talán, de addig ne - adom a tudtára.
  - Gratulálok - áll fel Harry, majd veregeti hátba. - Éppen itt volt már az ideje - teszi hozzá. - Vele meg ne is foglalkozz, csak úgy látszik hiányolja a társaságom, azért ilyen harapós - vigyorog rám, mire én bemutatok neki. 
  - Kösz, srácok - néz végig rajtunk. - Csak ennyit akartam veletek közölni, na meg, hogy pakoljatok, nehogy lekéssük a járatot holnap - kacsint ránk. - A következő pár óra a rendelkezésetekre áll, mindent bepótolhattok, amit én nem hagytam nektek.
  - Utállak! - mutatok be neki is.
  Az ajtó csukódásának a hangjára mély lélegzetet veszek. Végre, elment. Bár most talán örültem volna, ha marad még egy picit, hiszen Harry kérdezősködni fog az előbbi miatt, én pedig fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki. Én még nem állok rá készen, de azt még én magam sem tudom, hogy mit mondanék neki, mivel amíg nem áll eléd ezzel addig nem tudod magad a helyzetbe képzelni, ő viszont válaszokat követel majd. 
  - Valami baj van? - simít végig az arcomon, mire felnyitom a pilláim. 
  - Nem, minden rendben... csak lehetne, hogy az előbbi pár mondatom elfelejtjük? - kérdem tőle félve.
  - Megtehetjük, de egyszer úgyis választ kell majd rájuk adnod - mosolyog rám, miközben egy puszit nyom az orromra. - Most már végre kettedben lehetünk - húzza végig a tenyerét a csípőmön, mire felsóhajtok. - Felejtsük el a gondokat és éljünk csak a pillanatnak, mit szólsz? - vonja fel a szemöldökét.
   - Azt hiszem semmi kifogásom nincs ellene - mosolyodom el én is végül, majd lábaimat átvetve rajta, ülök az ölébe. - Hol is tartottunk?
  - Azt hiszem - hajol hozzám közelebb, minek következtében a bőrömön érzem a lélegzetét - éppen itt - nyomja ajkát az enyémre.
  Mindkettőnkből egyszerre szakad fel egy sóhaj. Nem azért, mert olyan rég csókolóztunk volna, hanem, mert képtelenek vagyunk betelni a másikkal. Azt hiszem már értem, hogy a mesékbe, miért száll a szerelmesek köré rózsaszín köd. Együtt minden könnyebb. Tisztán emlékszem minden estére, amikor anya mesét olvasott nekem, én pedig mindig megkérdeztem, hogy tényleg létezik-e ilyen igaz szerelem, mint ott, amire ő csak mosolyogva megrázta a fejét. Azt mondta, hogy a szerelem létezik, de sosem ilyen egyszerű. Elveszítettem a hitem az eset után, viszont most, hogy itt ülök Harryvel és újra szerelmesnek érzem magam, ismét hinni kezdek a mesékben. Újra hiszek abban, hogy igenis létezik a szőke herceg fehér lovon, csak időbe telik mire megtalálod, és mire elhiszed, hogy tényleg ő az. Rengeteg akadályt kell átvészelnetek, sokszor kell csalódni, de ha végül mégis amellett a pasi mellett kötsz ki, akivel mindezt átélted, akkor rá kell jönnöd, hogy ez mind valóság és már nem csak mese. Harry az én szőke hercegem, és lehet ez az egész hülyén hangzik főképpen egy felnőtt nőtől, viszont az, hogy képes voltam ezt beismerni nagyon nagy lépés tőlem. Nagy lépés, mert itt már beismerem magamnak a tényt, amit hamarosan Harryvel is közölni fogok. Beismerem, hogy szeretem teljes szívemből, minden kétely nélkül.
  Csókja lassú, lágy, de egyben követelőző is. Tenyere egy percre sem engedi el az oldalam. Megszállottjai vagyunk a másiknak, amire persze már rég rájöttem. Tenyere lassan csúszik a pólóm alá, mintha attól félne, hogy leállítom, pedig eszem ágába sincs. Lehet, hogy a terapeutám még nem ajánlotta, de kit érdekel, ha nekem szükségem van rá. Ezt én érzem és nem ő. Megbízom Harry-ben, hiszen az életem is képes lennék a kezébe helyezni, ami valljuk be megrémiszt, de bármire képes vagyok ezért az érzésért. Bizsereg az egész énem, amikor csak hozzám ér, vagy a közelemben van. Beleremeg a testem, ha véletlenül megérint, amikor emberek társaságában vagyunk. Eleinte utáltam ezt, ki nem állhattam, hogy ilyen hatással van rám, de mára képtelen vagyok nélküle élni. Akarom őt. Szükségem van rá.
  - Mi a baj? - kérdi zihálva, amikor lassan elhúzódom tőle, majd kezeim közé veszem az arcát. Értelmetlen fejjel bámul rám, hiszen nem érti, hogy miért állítottam le, és miért terül el ilyen hatalmas vigyor a képemen.
  - Semmi - nézek a szemeibe. - Egyszerűen csak boldog vagyok - vallom be neki, mire ő is elmosolyodik.
  - És szabadna megtudnom mi az oka a boldogságodnak? - kérdi csillogó tekintettel.
  - Hamarosan megtudod - lehelek egy lágy puszit a szájára. - De addig nem szeretném elárulni az okát, türelmesnek kell lenned, Hazza.
  - Tudod, hogy amikor rólad van szó, az nem olyan egyszerű - nyög fel, amint megmozdulok az ölében. - Mindent tudni akarok rólad, ahogy arról is, hogy mi jár ebben a pillanatban a fejecskédben, mivel rég nem láttam már ezt a csillogást a szemeidben, talán még sosem - gondolkodik el.
  - Nem hiszem, hogy szeretnéd te azt tudni, sokkal inkább annak örülnél, ha megmutatnám neked, hidd el - helyezkedem el az ölében, majd tapadok ismét az ajkára.

 ***

  - Ugye ezt most te sem gondolod komolyan? - nézek szörnyölködve a kezében tartott darabra. - Harry, azt én akkor sem veszem fel, ha élet vagy halál kérdése - meredek rá.
  - Ugyan már, nem akarsz a kedvemre tenni? - húzza perverz mosolyra a száját. - Nem szeretnéd, ha képtelen lennék levenni rólad a szemeim.
  - Mindketten tudjuk, hogy azért nem kell ilyen cuccba bújjon - kacsintok rá. - Neked az is elég, ha egy elnyúlt póló van rajtam, hogy beindulj, semmi szükség arra - bökök a darab felé. 
  - Ebben igazad van, de azért szívesen megnéztelek volna benne - mondja megadóan.
  - Azt meghiszem - sóhajtok fel. 
  Éppen az útra pakolunk, Harry-nek pedig kedve támadt nekem segíteni, bár szerintem inkább csak az agyamra akar menni. Eddig nagyon ritka volt az a ruha, amibe én is beleegyeztem, de mégis mit várok egy pasitól. Bár ez itt nem csak az ő hibája, hanem az enyém is, mivel az én szekrényem rejteget ilyen cuccokat, viszont mentségemre szóljon, hogy nem én választottam őket, hanem Li, amiért még most is utálom.
  - Nem csak két napra megyünk? - kérdek rá, amikor Harry már a harmadik farmerját teszi a bőröndbe.
  - Ó - emeli fel a fejét. - Elfelejtettem mondani, hogy mi később jövünk - jelenik megy egy huncut vigyor a képén.
  - Mi? Miért? - kérdem zavartan.
  - Úgy érzem, hogy nekünk is jár egy kis pihenő, távol mindentől és mindenkitől. Talán nem örülsz, hogy az álompasiddal lehetsz majdnem egy hétig, Ibizán? - vonja fel a szemöldökét. - De ha te nem szeretnéd...
  - Én azt egy szóval sem mondtam - vágok a szavába - sőt, tetszik az  ötlet, de hol az álompasim? - kérdem komoly tekintettel, mire Harry felmordul. - Ó, szóval te lennél az - gondolkodom el. -Legyen, legalább végre senki sem zavar majd meg minket - mosolygok rá.
 - Ajánlom is, mert komoly terveim vannak arra a pár napra - kacsint rám.
  Komoly tervek? Lehetséges, hogy nem kellene ezért aggódnom, hiszen Harry-nek mindig komoly tervei vannak, amik általában nem úgy alakulnak, ahogy ő azt eltervezi, de tegnap óta fura érzés kerít hatalmába, ha arra gondolok talán a kezem akarja megkérni. Magabiztosnak tűnt, annak ellenére, hogy én kétségeket kellett volna keltsek benne.
  - Harry? - halkul el a hangom. - Igaz... ugye, nem a kezem akarod megkérni? - kérdem feszülten.
  Látom, ahogy felsóhajt, mire kiráz a hideg, ugye nem? Idegesen kezdem tördelni a kezeim, amikor tekintetét felém fordítja, majd megindul lassú léptekkel, míg elém nem ér. Kezei közé fogja az arcom, majd homlokát az enyémnek dönti.
  - És ha igen? - kérdi halkan, mire zihálni kezdek. Nem teheti ezt velem. Látta, hogy tegnap hogy reagáltam most miért akarja ezt tenni velem? - Hé, nyugalom. Nem akarom megkérni a kezed - rázza meg gyengéden a fejét. De Brit, már nagyon érdekel, hogy miért akarsz bennem ennyire kétséget kelteni? Talán ha egyszer feltenném neked a kérdést, tényleg nemet mondanál? - kérdi szomorúan.
  - Én... én nem tudom - suttogom. - De abban biztos vagyok, hogy még nincs itt az ideje... hiszen még azt sem mondtam ki, hogy szeretlek, hogy akarhatnád megkérni a kezem?
  - Te nem ettől tartasz, és tudom, hogy szeretsz, nem kell kimondanod - sóhajt fel. - De ne gondolj erre, ha meg akarnálak kérni, akkor biztos lehetsz benne, hogy még csak nem is sejtenéd, hogy mire készülök - adja a tudtomra. - Tehát biztosan nem az elkövetkezendő napokba lesz - próbál megnyugtatni. - Most pedig vegyél egy mély levegőt, majd folytassuk a pakolást - lehel egy lágy puszit a számra.
  Nem az elkövetkezendő napokban, de ez nem azt jelenti, hogy a távoli jövőben. Francba. Félek, ha addig nem leszek képes lezárni magamban a dolgokat, akkor képtelen leszek kimondani azt a szót, amit teljes szívemből szeretnék. Igent, akarok neki mondani, ebben igaza van, de ez mindaddig nem fog menni, míg el nem hiszem azt, hogy neki csak én kellek, teljesen.

  A repülőn ülve, mellettem a lánnyal, akit szeretek másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy mennyire fél attól, hogy esetleg megkérni tervezem a kezét. Amikor először döntöttem el, hogy megkérdem Libby kezét féltem. Biztos voltam benne, hogy ezt akarom tenni, de abban nem, hogy ő igent fog nekem mondani, annak ellenére, hogy tudtam biztosan szeret, míg Brit még egyszer sem mondta ki a bűvös szót. Fogalmam sincs, hogy miért szeretne bennem félelmet kelteni, de bármennyire is próbálkozik vele, nem fog összejönni. Mert tudom, hogy szeret, hiába nem képes kimondani, ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy igent mondana nekem, csak szerintem egy apró része még mindig a múltam miatt aggódik. Még mindig kétsége van, ami természetesen az utolsó időben csillapodott, viszont még teljesen nem szűnt meg, így még várnom kell a bizonyos kérdéssel.
  Ahogy a legjobb barátom átveszi a barátnőm helyét, miközben ő és Eleanor a repülő hátsó részébe tart, felidézi bennem a múlt emlékét. Szinte minden úton megtörtént, hogy Libby és El lelépett beszélgetni, bevallom az elején tartottam tőle, hogy nem fognak jól kijönni, de ahogy most nézem őket rá kell jönnöm, hogy Eleanor teljesen megbékélt a helyzettel és azt szeretné, ha én boldog lennék.
  - Ugye nem csak engem emlékeztet ez a régi szép időkre? - bök feléjük Louis. - Régen is mindig elvonultak minket kibeszélni a hosszabb utakon, ahogy most is azzal a kivétellel, hogy El cinkosa most Brit - mosolyodik el.
  - Igen - kúszik az én ajkamra is egy halvány mosoly. - Szinte minden olyan, mint régen. És most, hogy ideültél és a szemeidbe néztem, már abban is biztos vagyok, hogy tudom mire fogsz rákérdezni, hiszen már mi is megéltük egy a beszélgetést évekkel ezelőtt - közlöm vele.
  - Tehát, gondolkozol rajta, igazam van? - vonja fel a szemöldökét. - Nem azért kérdem, hogy felhúzzalak, egyszerűen csak érdekel, hogy megfordult-e már a fejedben.
  - Tudod, azt hittem, hogy nem leszek képes ilyesmin gondolkodni hosszú ideig, hiszen az első próbálkozásom nagyon nem úgy alakult, de ennek ellenére mégis elgondolkodtam rajta, főképpen miután végre te is összeszedted magad. Tisztában vagyok vele, hogy ez a helyzet teljesen más, ahogy Brit is...
  - Félsz, hogy nemet mondana? - vág a szavamba. - Mért pár órája nekem nagyon úgy tűnt, hogy azt tenné. Kikötötte, hogy inkább neked kellene félned a nemtől és nem nekem, pedig mindenki látja, hogy milyen jól megvagytok, főképpen a kezelések után.
  - Hülyének fogsz nézni, de tudom, sőt biztos vagyok benne, hogy nem mondana nekem nemet - nevetek fel. - A szerelmet érezni lehet, én érzem, tudom, hogy szeret engem, csak még képtelen elfogadni, de ezen már dolgozunk. Lehet, hogy én nem ismerem olyan rég, mint te El-t, de mindketten tudjuk, hogy ezt nem lehet irányítani, mindenki abba szeret bele, akibe csak akar és ha ez megtörtént, akkor nem félsz feltenni egyetlen egy kérdést sem, még akkor sem, ha kicsit tartasz is tőle. Neked egy jó nagy seggberúgás kellett hozzá, viszont én úgy érzem, hogy bármikor képes lennék neki feltenni, viszont ő valószínűleg annyira megijedne, hogy elmenekülne tőlem, ezért még várni fogok vele, amíg meg nem nyugszik. Tudom, hogy vele akarok lenni, már biztos vagyok benne. Le fogom zárni a múltam, és ő is ott lesz velem, aztán amikor a szemébe csak tiszta csillogást fogok észlelni felteszem neki a kérdésem, ő pedig igent fog mondani.
  - Ilyenkor mindig eltűnődöm azon, hogy létezik, hogy te vagy a legfiatalabb, mégis ezerszer több bátorság van benned, mint bennem valaha lesz. Te hiszel magadban, míg én még az utolsó pillanatban is úgy adtam mindent elő, mintha szakítani akartam volna vele - nevet fel kínosan.
  - Lehetséges, de most itt ülsz a barátaiddal és a családoddal egy repülőn megünnepelni az eljegyzésed, szóval azt hiszem kimondhatjuk, hogy végre úgy viselkedsz, mint egy felnőtt férfi, nem pedig mint egy tini, aki mindentől fél.
  - Ne szóld el magad Styles - vigyorog. - Még nem ittam le magam, és hidd el mikor ez megtörténik, akkor már nem ezt fogod mondani, ugyanis idegesítőbb nem is lehetnék majd.
  - Úgy csinálsz, mintha még sosem láttuk volna ezelőtt ezt az éned - forgatom meg a szemeim. - Közlöm veled, hogy igen sokszor találkoztunk, és igaz nem egyszer akartalak kinyírni, bár utána jó volt rajtad röhögni, amikor másnap nem emlékeztél a sok hülyeségre, amiket tettél és mondtál - nevetek fel, mire ő morogva elfordítja a fejét.
  Pár csendes óra után, míg Brittel sikerül pihennünk, Lottie kiáltása ébreszt fel.
  - Ibiza megjöttünk!



Sziasztok! Tudom, hogy rég volt rész, de az utolsó részek írása nagyon nehezen megy. Egyszerűen nem jönnek a szavak és nem állnak össze a képek, viszont remélem számotokra annyira nem lesz szörnyű a rész, mint számomra. Csak az elejével vagyok megelégedve, viszont azon leszek, hogy a következő részek jobban sikerüljenek. Amihez viszont rengeteg ötletem van az az epilógus, ami három rész után már következik is. Ha azt a részt sikerül úgy megírnom, ahogy tervezem, akkor nagyon boldog leszek. Még ebben az évben be lesz fejezve a blog. Aztán egy kicsit később, majd indul egy másik sztorim Harry-vel, de előtte még szeretnék egy másik blogomra is figyelmet fordítani. Remélem mindenkinek kellemes hétvégéje lesz, hiszen holnap péntek! Hamarosan találkozunk.

2017. szeptember 10., vasárnap

2.évad - 16.rész


"Kérésed számomra parancs, Hercegnőm!"



  Hogy mi a legnehezebb egy ember számára, aki beteg? A beismerés. Beismerni, hogy valami tényleg nem okés és egyedül képtelen rajta változtatni, segítségre van szüksége. Én ezt már megtettem egyszer, de az sem volt az igazi, mivel csak részben fogadtam el, hogy egyedül képtelen vagyok ellene bármit is tenni. Most viszont rájöttem mi a gond és teszek is annak érdekében, hogy minél hamarabb megszabadulhassak tőle. Egy hónapja jöttem vissza Harry-hez, de a kapcsolatunk még nem a régi. Nem azért, mert én vagy ő nem szeretnénk, hanem mivel úgy látom jobbnak, ha lelassítunk és előröl kezdjük az egészet. Néha hozzábújok és a gyengébb pillanatokban kicsit messzebb is tolódik a helyzet, de azóta a reggel óta, hogy a rendőrség szólt neki a fejleményekről nem feküdtünk le egymással. 
  És mi vezetett rá minderre? Kezelésre járok, de nem ismerőshöz. Andrew-nak sosem lennék képes teljesen megnyílni, mert hiába van ott a titoktartás, a családomnak azt is elmondaná, amit megkérnék, hogy hallgasson el előlük, mert fontos vagyok neki és szeretné, ha minden rendben lenne velem, viszont Lana egyszer sem tett ilyet, mivel én csak egy betege vagyok, akit erős csapás ért, amiből nehezére esik kilépni, még akkor is, ha már úgy látszik, hogy sikerült, mivel amíg visszaesel valami mindig ott marad, ami elbassza az egészet a végére. 
  Emlékszem, hogy az első megbeszélésen szinte meg sem szólaltam, sokkal inkább ő beszélt, én pedig csak bólogattam és néha igennel vagy nemmel válaszoltam, de más semmi. Aztán a második találkozón már én is beavattam néhány dologba, Harry-vel kapcsolatban. És így haladtunk egészen az ötödik találkáig, ahol már mindent tudott. A félelmem, az okát, amiért képtelen vagyok neki hinni és elkezdtük a próbálkozásokat. Először mesélnem kellett neki a barátomról, nem vált be, csak rosszabb lett. Utána azt mondta, hogy gondoljam át a dolgokat, amik eddig történtek közöttünk és lássuk mi jön ki belőle. A válasz egyszerű, hogy pótlék vagyok, hiába van egy részem, ami tisztában van vele, hogy ez nem igaz. Viszont a harmadik ötlete bevált, vagyis eddig én így látom. Kezdjük előröl az egészet. Menjünk randizni, ismerjük meg egymást és szórakozzunk. Azt hittem ebből sem lesz semmi, mivel elvileg ismerem Harry-t, de tévedtem. Sok új dolgot megtudtam róla, azok mellé, amit már eddig is sejtettem, ahogy ő is rólam. Közelebb kerültünk egymáshoz és képes vagyok mosolyogni mellette, őszintén.
  Persze még mindig gondolok Libby-re és a múltjukra, de valahogy már nem zaklat fel annyira, mint hetekkel ezelőtt. Féltem a szerelemtől és annak jelentésétől, még most is félek, de már nem olyan erős az érzés, mint volt. Kezdek rájönni arra, hogy hiába vertek át már egyszer, az nem azt jelenti, hogy minden pasi megtenné velem azt, amit ő. Harry teljesen más, mint ő volt és sosem próbál rámerőltetni semmit sem, amit valljuk be ő  nem egyszer tett, de én akkoriban nem vettem észre. 
  Hinni akarok neki és bízni benne, amit egy részem már sikeresen véghez is vitt, viszont még mindig kétségem van, de dolgozunk rajta, és én úgy érzem egyre jobban megy, még egy két találka és szerintem már egyedül is menni fog. Akarom ezt az egészet. Tényleg, minden porcikámmal, éppen ezért leszek azon, hogy ez sikerüljön. Szeretem őt és hamarosan el fog jönni az a pillanat, ismét, amikor képes leszek a szemébe mondani a bűvös szót.
  Az ajtó felé pillantva ijedten veszem észre, hogy társaságom van. Harry vigyorog rám, már kevésbé göndör fejével. Ugyanis egy hete levágatta a haját, amit egy részem sajnál, hiszen imádtam a hosszú, göndör tincseit, viszont egy másik részem imádja ezt az énét. 
  - Miért nézel rám így? - kérdi beljebb lépve a szobámba.
  - Csak még nem szoktam meg az új embert, aki előttem áll - ülök fel az ágyban. - Tudod mióta ismerlek hosszú hajad volt és most kicsit nehezemre esik nem arra gondolni, hogy egy jó ideig nem túrhatok majd bele.
  - Hízelgő, de Brit azért még nem annyira rövid az, hogy ne lehessen beletúrni - nevet fel. - Bármikor megteheted, amikor csak szeretnéd.
  - Igen, azt mindjárt gondoltam, hogy neked nem lenne ellenedre, de annak még nincs itt az ideje, és ezt te is tudod - mosolygok rá. - Azért annyira könnyen még nem megy az életem, csak haladok vele - adom a tudtára.
  - Tudom, és büszke vagyok rá, mert megpróbálod és teszel érte, hogy jobb legyen a kapcsolatunk. Azt akarom, hogy bízz bennem és ne kételkedj abban, mikor azt mondom neked, hogy szeretlek, viszont el kell fogadnom, hogy nem könnyű ez neked, mivel egy szeretted vert át, de menni fog, tudom, hogy így lesz idővel.
  Nem tudom, hogy ez a kezelésnek köszönhető, vagy annak, hogy végre önmagam lehetek újra, de másképp látom a dolgokat. Nem vagyok olyan hisztis, nem akarom percenként leharapni Louis fejét, ha átjön beszélgetni, nem gurulok olyan könnyen dühbe, viszont ha Harry-ről van szó gondolkodás nélkül cselekednék azért, hogy ő biztonságban legyen.
  - Figyelj - sóhajtok fel. - Tudom, hogy erről nem lenne szabad beszélnünk, de kérdezhetek valamit? - kezdek bele csendesen, mire ő bólint egyet. - Téged sosem zavart az a dolog, hogy mélyen elrejtve bennem egy részem még mindig szereti azt a srácot, aki átbaszott, hiába okozott nekem annyi fájdalmat?
  - Brit, én tisztában vagyok vele, hogy az első személyt, akit igazán szerettünk sosem fogunk tudni elfelejteni teljesen, hidd el én magam is tudom ezt. Lehet, hogy nem örülök neki, ahogy te sem, de elfogadom. Akkor fontos volt neked, átvert, de az érzés nem szűnik meg sosem. A párok ezért bocsájtanak meg egymásnak, mert a szeretik a másikat jobban, mint gyűlölik azt, amit tettek. Te is tudod, hogy egy részem mindig felé fog húzni, de ez nem jelent semmit, már nem. Nem ő van velem, hanem te. Veled akarok lenni, senki mással és ha te is ezt érzed, akkor nincs miért aggódnom - néz a szemeimbe.
  Ez annyira hihetetlen. Olyan nyugodtan tud róla beszélni, míg én kiborulok, ha csak eszembe jut a tény, hogy Libby mindig az nyomomban lesz, ha róla van szó. Szeretném végre én is úgy látni a dolgokat, ahogyan Harry látja, de még nem megy. Könnyebb, de még mindig vannak kétségeim, amiket először le kell győznöm, de tudom, hogy menni fog, mert szeretem őt, és azt akarom, hogy ezt ő is tudja, hogy én mondjam ki neki, ahogy ő is teszi velem.
  - Én - lassan emelem fel a fejem és nézek rá - én... - próbálkozom. Idegesen harapok az ajkamba, tényleg ki akarom mondani, de nem megy. Hiába tudom, hogy még korai meg akarom próbálni.
  - Nyugodj meg - fogja meg a kezeim. - Nem kell semmit sem mondanod - mosolyog rám - magamtól is tudom. Még korai, de tisztában vagyok vele, hogy egy nap majd ismét ki akarod mondani nekem, és akkor menni fog, csak légy türelmes - lehel egy puszit a kézfejemre.
  - Én csak - motyogom - szeretném, ha tudnád, hogy úgy van.
  Az arcán elterülő mosoly mindent elárul róla. Tudja, hogy szeretem, mert az ember ezt megérzi, viszont azt is tudom, hogy teljesen más, mikor valaki a szemedbe néz és ki is mondja neked azt a bizonyos szót.
  - Gyere ide, hozzám - tárja szét a karjait, mire én gondolkozás nélkül esek közéjük. - Nem kell nekem semmit sem kimondanod, ezt jegyezd meg. Érzem, és nekem ennyi elég. Itt vagy velem, segítek neked és egyre jobbak vagyunk, nekem ez pedig sokkal többet jelent mindennél. Tudod, azon az estén biztos voltam benne, hogy végleg elveszíttettelek téged, és a frász jött rám attól, hogy talán már sosem zárhatlak a karjaimba. - De mindketten itt vagyunk és nem zártál ki, szóval nem kell attól félnem, hogy nem érzel irántam semmit, így nekem ennyi elég - suttogja a fülembe, mire én szorosabban bújok hozzá.
  - Haladjunk ma kicsit tovább - motyogom a mellkasába - nem érdekelnek a következmények, de elegem van ebből - mutatok magunkra, miután elhúzódtam tőle. - Nem elég az, hogy néha megölelsz vagy megcsókolsz... ez kevés, és tudom, hogy te is így érzed.
  - Meglátjuk mit hoz az este, még addig van pár óránk, amit a többiekkel fogunk tölteni - mondja. - A lányok már alig várják, hogy lássanak téged. Nem hittem volna, hogy ennyire megkedvelnek, de nagyon örülök neki, hogy képesek voltak rá. Tudod, lehet erről nem kellene beszélnünk, de én szeretném neked elmondani. El és Libby legjobb barátnők voltak, és most ugyanazt a csillogást látom El szemébe, mint akkor. Boldog. Neki is baromi nehéz volt beletörődni az elvesztésébe, de sikerült és rájött, hogy az élet megy tovább, és megkedvelt téged, hogy én is hónapokkal ezelőtt. Közel fogsz hozzá kerülni, rövid időn belül és nem szeretném, ha megijednél és akarnád magadtól lökni őt, mert szükséged van rá.
  - Tisztában vagyok vele, Harry és nem fogom ellökni, vagyis megpróbálom majd - biztosítom róla. - Viszont azt hiszem le kellene kezdenünk készülni, hacsak nem akarjuk őket így fogadni - nevetek fel.
  - Nekem semmi bajom az öltözékeddel - néz végig rajtam. - De talán nem kellene a többieknek is a pólómban látniuk, úgyhogy igazad van, öltözzünk fel, majd találjuk ki, hogy mivel fogjuk etetni Niall-t az este folyamán - teszi hozzá kuncogva - mivel nem sok minden van itthon.
  - Talán, ha valaki nem lett volna lusta tegnap elmenni vásárolni, akkor most nem lenne ilyen problémánk - vágok hozzá egy párnát, amit ő sikeresen kivéd.
  - Talán elmehetnénk, ma mi ketten. Sokkal jobban tetszik ez az ötlet, minthogy én menjek egyedül, az unalmas, te pedig sokkal jobban tudod mi kell itthonra - dugja vissza a fejét.
  - Listát írtunk, szóval egyedül is menne, de jól van, legyen, adj egy fél órát és mehetünk - állok fel az ágyamról, majd indulok el a szekrény felé.

***

  Harry-nek fél órát mondtam, de már húsz perc alatt el tudtam készülni. Egy gyors zuhany, öltözködés és fésülködés után késznek nyilvánítom magam, ami nem sok lányra jellemző. Ahogy látom ezt még Harry sem szokta meg tőlem, hiszen amikor a konyhába érek ő még mindig farmerben kócos hajjal flangál a kávéját iszogatva.
  Az ajtókeretnek dőlve bámulom, amint sétafikál, észre sem véve, hogy bámulom. Mosolygásra késztet a tény, hogy már el tudom fogadni őt, mint a barátom. Hogy nem kapok frászt, amint valaki kijelenti, hogy együtt vagyunk. Annak ellenére, hogy eleinte mennyire tagadtam a szükségét, igenis igaz. Ha ő nem lenne, én sem lennék itt. Valószínűleg begubózva élném az életem.
  - Te már el is készültél? - dönti oldalra a fejét. - Ó, igaz, neked a fél óra tényleg annyit jelent - nevet fel. - Bocsi, de ezt még nem szoktam meg, és valószínűleg nem is fogom - indul meg felém.
  - Pedig már ideje lenne - mosolygok rá.
  - Gyönyörű vagy - suttogja elém állva.
  - Ezt most nem hiteted el velem - rázom meg a fejem. - Ki sem vagyok festve, tök átlagos vagyok, aki nem szégyell kimenni az utcára smink nélkül.
  - Az lehet, de neked nincs is rá szükséged - fogja meg az álam. - Viszont az előbbit a mosolyodra értettem - hajol hozzám közelebb. - Sokkal többet mosolyogsz mostanában, mint amióta megismertelek összesen. Szeretem a mosolyod - suttogja az ajkamra. - Szeretlek!
  Szemeimet behunyva dolgozom fel a hallottakat, vagyis csak próbálom. Annyira édes, én pedig olyan szemétnek érzem magam, amikor ő elém áll és ilyen szép dolgokat mondd nekem, míg én képtelen vagyok rá válaszolni. Viszont már találtam egy válaszadási lehetőséget, amivel az ő kedvére is tehetek. Ajkam lassan tapasztom az övéire, majd csókolom meg lágyan, amin ő elmosolyodik.
  Egy óra múlva öt zacskóval a kezünkben lépünk be a lakásba. Értem már miért szeret velem jobban társaságban vásárolni, mint egyedül. Ha én nem lettem volna ott, valószínűleg tíz csomaggal több lenne, mint most. A pasik nem tudnak vásárolni, mert minden hülyeséget összevesznek a listán lévő dolgokat leszámítva.
  - Úgy éreztem magam, mintha egy gyerekkel vásároltam volna - dőlök le a kanapéra. - Pedig te már nagyon nem vagy az, vagyis kinézetre nem, de lélekben szinte biztos vagyok benne, hogy egy öt éves srác veszett el.
  - Ez fájt! - kiált ki a konyhából. - Különben is ez nem igaz - pillant rám - egy öt éves srác sosem gondolkozna olyanokon, mint én szoktam.
  - Kérlek kímélj meg a részletektől - nyögök fel. - Az nekem túl sok lenne mára, belőled.
  - Ha most a szívemre hallgatnák, akkor megbüntetnélek, mert ilyet nem szabad csinálni, főképpen nem azzal, akit szeretünk.
  - Egy szóval sem mondtam sosem, hogy így éreznék - nevetek fel.
  - Ott a pont - dől mellém - de mindketten tudjuk, hogy ez hazugság - nyom egy puszit az arcomra.

***

  Két óra elteltével már mindannyian a házban vagyunk. Bevallom fura volt újra látni a többieket, mindenkit újra egyszerre, mivel ez már egy jó ideje nem történt meg. Külön-külön néha benéztek, de mindannyian egyszerre már egy jó ideje nem történt meg. 
  A fiúkkal elég jó a kapcsolatom, annak ellenére, hogy indult minden, bár azt még most sem mondhatom, hogy Louis-val nagy spanok vagyunk, de el tudjuk egymást viselni. A lányokkal teljesen más a helyzet. Jól megvagyunk, viszont néha vannak pillanatok, amikor úgy néznek rám mintha semmi keresnivalóm nem lenne itt, ami persze kicsit érthető, mivel Libby a barátnőjük volt és most már én vagyok itt, ami olyan, mintha átvettem volna a helyét, de én erre sosem lennék képes. Régen lehet ezt gondoltam, de mára már változott egy csöppnyit a véleményem a helyzetről.
  - Minden rendben? - hajol hozzám Harry, mire bólintok egyet, miközben zavartan tekintek felé. - Csak nagyon hallgatag vagy, ami rád nem igazán szokott jellemző lenni, főképpen nem akkor, ha Louis belédköt.
  - Talán csak felnőttem - vonom meg a vállam - kinőttem a gyerekes visszavágásokat.
  - Ezt megkaptad, édes - nevet fel Eleanor. 
  - Azt hittem te mellettem állsz, El - szomorodik el az említett. - De tudjátok mit, engem nem zavar, mert tudom, hogy úgysem lesz képes sokáig visszafogni magát, főképpen ha nem hagyom békén - kacsint rám, mire én csak a szemeim forgatom. 
  - Ne már Lou - nevet fel Niall. - Hány fogadást akarsz még elveszíteni, ha Britről van szó?
  - Tessék? - kapom felé a fejem. - Ugye most csak vicceltek, hogy fogadást kötöttök rám? - nézek végig rajtuk.
  - Egyről már te is tudtál - vonja meg a vállát lazán Louis - amikor azt hittük a vacsorán, hogy nem beszélsz - emlékeztet. - Különben is, neked ezekről nem kell tudni, ez pasis dolog.
  - Remélem te nem vagy benne ezekben a pasis dolgokban - morgom Harry fülébe - mert akkor nagyon dühös leszek - teszem hozzá.
  - Úgy ismersz te engem, mint aki belemegy ilyenekbe? - pillant rám. - Lehet, hogy tudok róla, de sosem csatlakozom egyik félhez sem, megállítani pedig úgysem tudnám őket. Viszont tudod, hogy szeretem, amikor dühös vagy, abból mindig valami jó sül ki - kacsint rám.
  - Menj a francba - nevetek fel, a vállára csapva. 
  Legszívesebben felállnék és elhúznék innen, abban bízva, hogy most bármiben is fogadtak rám, Louis veszíteni fog, de nem leszek a hisztis kislány, aki elszalad, amikor valami nem tetszik neki. Itt fogok ülni és élvezni a többiek társaságát, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy Louis közelében kell legyek hosszabb időre.
  Már a második pohár narancslémet iszom, amikor valaki megkocogtatja hátulról a vállam. Kíváncsian pillantok felé, majd az illetőt látva meg is lepődöm. Mindenki a filmre figyel, így csak Harry-nek tűnik fel, hogy éppen kifelé tartok, annak a személynek a társaságában, akit nem igazán kedveltem meg a hónapok során.
  - Azért hívtál ki ide, hogy... meggyilkolj, míg a többiek figyelme a tv-re irányul? - kérdem tőle, amint letelepedtünk a lépcsőre.
  - Ne légy nevetséges, ha meg akarnálak ölni, azt biztos nem így tenném, eléggé egyértelmű lenne ki tette, én pedig nem hagyhatom cserben a rajongóimat - vigyorog rám. - Tudom, hogy nem vagyunk még mindig jóban, annak ellenére, hogy sejtem valahol mélyen elrejtve kedvelsz. Harry mesélt a barátaidról, és kicsit hasonlítok rájuk, szóval ne is próbáld tagadni, de most beszélni szeretnék veled. Tudod ezt a beszélgetést, minden barátnőjével megejtettem, mivel úgy érzem, hogy egy barátnak ez a dolga, így te sem lehetsz kivétel.
  - Semmi kedvem az exeiről beszélgetni veled, főképpen nem róla Louis - morogom. - Alapból nem is lenne szabad... a terápia miatt. 
  - Nem lesz belőle baj, megígérem. Tudom, hogy mit szabad és mit nem tudod az orromra kötötték, mivel tisztában vannak vele, ha valakinek kicsúszhat valami a száján, aminek nem lenne szabad az én vagyok.
  - Gyorsan essünk túl rajta, mielőtt én tervezném el a halálod ezen az udvaron.
  - Ennek az udvarnak annyi mesélnivalója van, hogy az már csak a sokadik lenne, és úgysem lennél rá képes, tudod ha jól emlékszem Andrew egyszer azt mondta, hogy a légynek sem tudnál ártani - nyújtja rám a nyelvét.
  - Levágom! - fenyegetem meg. - Különben Andrewnak túl nagy a szája, amiből már baromira elegem van. 
  - De most nem róla fogunk beszélni, hanem rólad és Harryről, na meg arról a személyről, akinek a pótlékának képzeled magad - adja a tudtomra, mire én felmordulok. Ezt nagyon nem lenne szabad, és ő is tudja, mi a francnak akar kihozni a sodromból. - Harry és Libby kapcsolata teljesen más volt, mint a tietek. Lehet, hogy úgy indult, de egyáltalán nem volt ilyen. Tudod én őt végig boldognak láttam mellette, persze sokszor aggódott érte, de ez érthető volt... viszont amikor veled látom, megváltozik a véleményen arról, hogy igazán boldog lett volna Libby-vel. Nem azt mondom, hogy nem, de te egy másik szintre vitted ezt a boldogságot. Őt elveszítette, érted pedig bármire képes lenne, tényleg bármire. Ha arra kérnéd, hogy ugorjon egy autó elé, mert te akkor lennél boldog, akkor kétség nélkül megtenné, amit én baromi nagy hülyeségnek tartok, de tudom, hogy milyen az, amikor valaki szerelmes. Én is az vagyok El-be, már hosszú évek óta, és bármit megadnék a mosolyáért. Tudom, hogy te is így érzel iránta, mert mindent megpróbálsz, hogy elhidd téged szeret. Tényleg örülök nektek, nagyon, mivel azon a napon biztos voltam benne, hogy soha többet nem fog a régi önmaga lenni, de sikerült, miattad. Viszont én jóba voltam Libby-vel, közel állt hozzám, és nem szeretnélek erőltetni semmire sem, de szerintem mi is jóban lennénk, ha adnál nekem egy esélyt. Csak egyet, ha nem vállik be, akkor ezt el is felejtjük mit szólsz hozzá?
  - Túl sok az információ - nyögök fel. - De te tényleg azt látod rajta, hogy mellettem boldogabb? - kérdek rá félve.
  - Lenne okom hazudni neked? - vonja fel a szemöldökét. - Csak azt mondom, amit én és Eleanor látunk, és hidd el nekem mindketten elég régóta ismerjük ahhoz, hogy ezt el tudjuk dönteni.
  - Hiszek neked, vagyis... szeretnék, de idővel fogok - motyogom zavartan. - A mi kapcsolatunkat illetve, meglátjuk mi lesz. Igazad van, hasonlítasz a barátaimhoz, de attól még nem azt jelenti, hogy képes is vagyok úgy tekinteni rád - adom a tudtára, miközben lassan felállok, indulásra készen.
  Nem hittem volna, hogy ezért hív ki. Louis ha akar igazán értelmes is tud lenni, aki félti a barátait és bármire képes azért, hogy biztonságban tudja őket, ami baromira tetszik benne. Viszont ha igaza van abban, amit mondott, akkor igazán szerencsés lány vagyok. Gondoljunk csak bele, a fiú elveszíti élete szerelmét, majd az útjába kerül egy újabb összetört lány, aki mellett először csak nyugalmat érez, akire vigyázni akar, majd ez lassan a tudta nélkül érzésé alakul, sok mindent vészelnek át, míg végül a fiú rájön, hogy talán ő neki az igazi és nem az akiről eddig azt hitte, a lány pedig első találkozásra beleszeret, csak ezt még magának sem merné bevallani soha. Igazán kevés. De úgy látszik nálunk alakul. Ha mások is így látják akkor igaznak kell lennie, és nekem ebbe bele kell törődni.
  Visszaérve a nappaliba, Harry egyből rám kapja a tekintetét, én pedig megnyugtatóan mosolygok rá, a tudtára adva, hogy jól vagyok. Mellé ülve, egyből magához húz, majd a hajamba csókol, amit egy általam elejtett sóhajtás követ.

***

  Már igazán késő van, mire ágyba kerülök, viszont egy cseppet sem érzem magam fáradtnak. Valahogy a beszélgetésünk után felfrissültem és jobb kedvem lett, talán erre is szükségem volt a javuláshoz? Talán jóban kellene lennem vele, mert ő tudna segíteni amikor bizonytalan vagyok, jobban mint Li, aki már igazán régóta ismer? Lehetséges, de ez majd eldől idővel.
  - Min gondolkozol? - lép ki a fürdőből Harry, egy száll törölközőben, mire én nyelek egyet. - Mi az? - vonja fel a szemöldökét.
  - Ömm... csak a korábbi beszélgetésen agyalok - adom a tudtára, tekintetem elkapva róla. - Nyugi nincs mitől aggódnod, minden rendben van, sőt azt hiszem szükségem volt rá, csak furcsa.
  - Nem igazán értelek - lép hozzám közelebb. - De ha jól vagy, akkor nekem ennyi elég. Ha valamit elbaszott volna, ma este biztosan kinyírtam volna - morogja az orra alatt, mire én felnevetek.
  - Max, nem beszéltél volna vele egy hétig, de semmi más nem történt volna. Legjobb barátok vagytok, szerinted kibírtátok volna?
  - Igaz, sokkal súlyosabb dolgokat is megbocsájtottam már neki, de ez most nem tartozik ide, viszont azt hiszem mi beszélgettünk valamiről korábban, igazam van?
  Pontosan tudom, hogy mire gondol, de azért biztosan el fogom játszani az ártatlant, akinek fogalma sincs az egészről, mivel tényleg nem tudom, hogy helyes lenne-e ez az egész, ilyen gyorsan. Nem szeretnék egy rossz mozdulatot sem elkövetni, hogy az eddig szépen épített váram összedőljön, mert akkor mindent előröl kell kezdeni.
  - Nekem nem rémlik semmi - gondolkodom el, mire ajkaira mosoly húzódik.
  - Talán eszedbe kellene juttassam a dolgokat - mászik fölém. - Biztos vagyok benne, hogy hamar kitalálnád miről is volt szó - támaszkodik meg a fejem mellett. - Vagy talán abba kellene hagyjam és csak aludjunk, mivel fáradtnak tűnsz - dönti oldalra a fejét.
  - Egyáltalán nem vagyok fáradt - vágom rá.
  - Lebuktál - nevet fel. - Megfogtalak, pedig nem is próbálkoztam igazán, talán nem vonja el ennyire a figyelmed az, hogy csak egy törölköző van rajtam?
  - Szerintem egy kicsit eltúlzod a dolgokat és sokat hiszel magadról, ennyivel engem nem lehet levenni a lábamról - nézek zöld szemeibe.
  - Biztos vagy benne? - miközben egyik kezét lassan levezeti a combomra, miközben végigsimít rajta, aminek a hatására én lehunyom a szemeim. - Ha tényleg nem elég ennyi - hajol a fülemhez - akkor nem bánod, ha ezt teszem - hinti be csókokkal a nyakam - mivel rád úgysincs hatással.
  - Nem nincs - lehelem. - Semmit sem mozgat meg bennem...
  - Igazán? - mosolyog a bőrömre. - Akkor nem értem, hogy miért lettél libabőrös, ha semmit sem ér nálad az érintésem. Talán valami mást kellene kipróbáljak, hogy ez kiderüljön? - emeli fel a fejét, hogy rám tudjon nézni.
  - Talán - pihegem.
  Gondolkozás nélkül esik neki az ajkamnak, mire mindketten felnyögünk. Még szép, hogy egy érintésével képes elérni, hogy akarjam őt, de azért nem fogom magam olyan könnyen megadni neki. Kezeimmel a hajába túrok, ami most teljesen más, mint az utolsó alkalomkor, hiszen sokkal rövidebb, de még így is el tudom érni, hogy a csókunkba morogjon. Teljesen hozzámsimulva csókol tovább, az álam felé haladva, míg én egy percre sem szakítom el kezeim a hajától. 
  Kezei a combomról a hasamra halad, miközben lágy köröket rajzol a bőrömre, én pedig ettől a perctől kezdve tudom, hogy vesztettem. Vesztettem, mert akkor sem tudnék már leállni, ha akarnék. 
  - Akarlak - suttogom alig hallhatóan.
  - Kérésed - csók - számomra - csók - parancs -csók - Hercegnőm!



Sziasztok! Itt egy újabb rész, amire nem kellett olyan sokat várni, mint az előzőre. Remélem örültök neki. Sajnos a blog a végéhez közeleg, még négy rész és az epilógus van hátra, de nem kell aggódni, mivel már készülőben van egy másik Harry sztori, ami teljesen más lesz, mint amiket eddig írtam, megpróbálom magam elengedni benne, bár nem biztos, hogy mindig összejön. A részek is rövidebbek lesznek, viszont ez azt jelenti, hogy hetente tudok majd nektek hozni, viszont amíg ez be nem fejeződik és a másikba előre meg nem írok pár részt, addig csak az Andysre fogok koncentrálni, meg a wattpadon lévő Ashtonosra. Remélem jól telt az első hetetek, akiknek már elkezdődött a suli vagy az egyetem, kitartást a továbbiakban is. Hamarosan jelentkezem!

2017. augusztus 19., szombat

2.évad - 15.rész


Megbocsáthatatlan tett, vagy mégsem?

  Ne! Ne! Ne! Pontosan ismerem ezt a hangot, ezer közül is felismerném bárki hangját arról a helyről. Caleb.  Nem merek megfordulni, annak ellenére sem, hogy ő sosem bántott engem, vagy bárki mást arról a helyről. Ő sokkal inkább csak segített nekünk, amikor annyira gyengék voltunk, hogy levegőt is nehezen tudtunk venni az ütések miatt. De ő sosem járt egyedül, így most sem lehet magányos. Biztosra veszem ha hátra fordulok akkor egy olyan személlyel találom szembe magam, akitől hetekig képtelen leszek normálisan aludni. Nem akarom. 
  - Brit - kapja el a vállam, mire ledermedek. - Hé, muszáj figyelned, nincs sok időnk és neked figyelned kell arra, amit mondani akarok neked, mert fontos. Nem bántalak, sosem bántottalak ezt te is tudod - teszi hozzá miközben maga felé fordít, de én a tekintetem még mindig a földre szegezem. - Hallod, amit mondok? - kérdi tőlem, miközben kicsit megráz. - Brit! - szól rám erélyesebben, mire egyből rá kapom a tekintetem. - Nem bántalak, csak hallgass meg - mondja. - Irtó nagy bajban vagytok. Walker ki akarja nyírni Harry-t és hidd el nekem, hogy meg is teszi, ha nem álltok le. Két személyt is elvett tőle, aki sokat ért neki, és ezt nem hagyhatja büntetés nélkül. Ha nem akarod, hogy a szerelmednek és a barátainak baja essen, akkor mond meg nekik, hogy hagyják abba a kutatást és a lebuktatást, különben mielőtt még elhagynátok New Yorkot Harry egy sikátorban talál végső búcsúra - néz rám komolyan.
  - Ő nem a szerelmem - vágom ra. - Ő... ő csak egy srác, aki....
  - Ez most nem fontos, Brit. El kell innen tűnnötök, főképpen neked, mielőtt elkapnak, mert abban biztos lehetsz, hogy azt sosem élnéd túl, ami rád várna, ha a markukba kerülnél újból, miután megszöktél és te is annak a pasinak a karjaiba kötöttél ki, akiében Libby is.
  - Úgysem vagyok neki fontos, miért nem viszel te magaddal és dobsz oda a többieknek, hogy hamar túlessünk az egészen és végre nyugalomra leljek? - kérdem tőle, mire szemei elkerekednek.
  - Nem tudom, hogy mi történt köztetek, de egyben biztos vagyok, ezt most te sem gondolod komolyan, csak le kell nyugodnod, szóval tűnj el innen te és a többiek is és hagyjátok őket békén, mert ha nem így lesz, akkor sokkal több vér fog tapadni a kezéhez ennek az embernek, mint eddig valaha is - adja ismét a tudtomra. - Rohanjatok és ne álljatok meg, míg el nem hagytatok New Yorkot.

***

  Reszketve ülök a földön, még mindig azt próbálva feldolgozni, amit hallottam. Szereti őt és sosem lesz képes nem szereti, mert ő volt az a lány, akivel össze akarta kötni az életét végleg. Az sem érdekel, hogy meg akarnak ölni, ha én meghalok, akkor nekem csak jobb lesz, viszont azt még most sem szeretném, hogy Harry-nek vagy a többieknek bántódása essen. Annak ellenére, hogy ő nem szeret, átvert én még mindig szerelmes vagyok belé és most, hogy végre képes lettem volna neki bevallani, ő mindent eldobott ami csak lehetett volna közöttünk.
  A hajamba túrva próbálom magam annyira összeszedni, hogy képes legyek őket kihozni onnan, majd eltűnni innen, hogy ne eshessen bajuk, míg én egy pillanatba, amikor nem figyelnek rám, lelépek és visszajövök ide, hogy ők biztonságban legyenek. 
  - Brit - hallok rohanó lépteket, meg egy hangot, ami pár perce darabokra szakította a szívem. - Mi a baj? Miért sírsz, ki bántott? - bombáz a kérdéseivel, miközben kezei közé kap, de én egyből ficánkolni kezdek.
  - Engedj el, Harry! - suttogom megtörten. - Ne érj hozzám! - bújok ki a karjai közül. - Soha többé... - erőltetem magam lábra. - El kell innen tűnnötök, mindent elmondok, de most azonnal menjünk innen - nézek a többiekre. - Most! - mondom újból, amikor mindenki még mindig döbbent szemekkel néz rám, kivéve Niall-t.
  - Na jó - mordul fel Harry. - Nem tudom, hogy mi történt veled, de ha ennyire kiborultál, akkor tűnjünk el innen és a szállodába mindent megbeszélünk majd - fogja meg a kezem, majd kezd el maga után húzni. 
  Én Harryvel voltam egy kocsiba, mivel kettesben szeretett volna jönni velem, gondolom a kiborulásom miatt, de persze azt nem tudja, hogy mindennek ő az oka. Ő tehet róla, hogy ismét összetörtem és másodpercek alatt újra felépítettem a falaim, amik már erősebbek, mint valaha voltak. A többiek Niall-vel mentek és miután megbeszélték, hogy később találkozunk, miután mindenki kicsit leghiggadt. Lehiggadni? Nevetséges. Én már sosem leszek nyugodt, csak ha jó messzire kerülök ezektől a személyektől. Leginkább Harrytől. Hinnem kellett volna magamnak, amikor fenn akartam tartani a falaim, okos döntés lett volna, de az ember csak a hibáiból tanul.
  - Gyere ide - mondja Harry, amint a szobába érünk és az ágyra ül, de én csak a fejem rázom. - Brit, gyere ide! - ismételi meg magát. - Mit tettem, hogy ismét nem állsz velem szóba?
  - Komolyan ezt kérded tőlem? - nevetek fel hisztérikusan. - Odamegyek hozzád, abba az épületbe, ahol ki tudja hányan vannak, akik el akarnak kapni engem, azért, hogy közöljek veled valamit, félretéve a félelmem, és nekem azt kell hallanom, hogy te mennyire szereted Libbyt és milyen életet tervezel vele? Megértem, hogy szereted, de te nem úgy beszéltél róla, mintha lenne még hely a szívedben egy másik személynek is, hanem csak úgy, mintha ő létezne számodra, kizárólag ő. Pedig el sem tudom mondani, hogy hányszor néztél a szemembe majd mondtad ki, hogy szeretsz, ami mindig hazugság volt. Bíztam benned, mert bízni akartam, mindazok után, ami velem történt és újra megbántam. Kétszer törték össze a szívem, de a tied ezerszer jobban fájt, mint az előző, mert te mindent tudtál rólam, minden titkom és mégis játszadoztál velem. Milyen ember vagy te? - rogyok a földre miközben a könnyeim megállás nélkül csorognak végig az arcomon, majd a nyakamon, míg a pólóm be nem issza őket.
 Harry csendben ül, meg sem mozdul, tehát ezzel nekem ad igazat. Tényleg képes volt ismét összetörni engem, pedig megígérte, hogy nem fogja hagyni, hogy bajom essen. Most pedig hetekre rá itt ülök előtte, összeroppant szívvel, amibe ő még belerúg párszor a szótlanságával.
  - Figyelj - kezd bele, majd ül le elém. - Fogalmam sincs, hogy mennyit hallottál abból, amit mondtam Walkernek, de biztosan nem az egészet...
  - Még szép, hogy nem... - szipogom. - Eszem ágába sem volt végighallgatni, hogy milyen fontos neked, míg én csak egy senki vagyok a szemedben.
  - Ez nem igaz - fogja meg a kezeim, majd kulcsolja össze az övéivel, hiába próbálom megakadályozni. - Az elején tényleg Libby-ről beszéltem neki, de utána te jöttél. Megmondtam neki, hogy sosem gondoltam volna, hogy valaki képes lesz átvenni a helyét a szívemben, de úgy látszik mégis, mert téged az utamba küldtek és ennek köszönhetően érzem újra azt, hogy talán lehetek az a személy, aki régen voltam. Ahogy azt is közöltem vele, hogy még egy szerelmem nem veheti el tőlem, mert érte bármire képes vagyok, hogy életben tartsam, mert szeretem. Szeretlek - emeli fel az álam.
  - Miért hinnék neked? - motyogom. - Honnan tudjam, hogy nem akarsz átverni?
  - Sosem hazudtam még neked - néz a szemeimbe. - Most sem teszem, de ha nekem nem hiszel, akkor kérdezd meg Niall-t, ő is hallotta minden szavam. Miután kijöttünk irtó dühösen nézett rám, majd megrázta a fejét és annyit mondott, hogy egy igazi balfasz vagy és lesz mit megmagyaráznod, amiből én persze egy szót sem értettem, de már világos minden. Hallottad mit mondtam, de nem hallgattál végig, ahogy nem egyszer tetted eddig. Szóval ha nekem nem is hiszed el, kérdezd meg Niallt róla.
  - Nekem most szükségem van egy kis időre - sóhajtok fel. - Bízni akarok benned, de nem megy, míg magamban nem tisztázom a dolgokat - húzódóm el tőle. - Viszont amíg a folyosón voltam, valakivel beszéltem, aki közölte velem, ha nem álltok le, akkor meghaltok, ahogy én is ha elkapnak, kérlek Harry hagyjátok, hogy a rendőrök oldják meg, mert sosem bocsájtanám meg magamnak, ha miattam esne bajod, bajotok - suttogom.
  - Renden. Sosem hagynám, hogy bajod essen, és nekünk sem fog, nyugodj meg - simít ki egy tincset a szememből. - Én mindig itt leszek neked - hajol hozzám, majd nyom egy puszit a homlokomra. - Holnap hajnalban indulunk vissza - szólal meg, mielőtt kilépne a szobából.

***

  Három napja visszajöttünk, én pedig pontosan ennyi ideje ülök a szobámban, otthon, távol Harrytől a gondolataimba merülve. Igaz, hogy minden nap átjön és én ki is megyek hozzá, viszont a köszönésen kívül egy szót sem szólok hozzá. Csendben ülünk egymás mellett a tévét nézve, ami tudom, hogy számára nem elég, viszont én most képtelen vagyok többre. Mindenki tudja, hogy történt valami közöttünk, de valamiért senki sem akarja kiszedni belőlünk, még Andrew sem. Úgy látszik végre rájött, hogy nem kell minden apróságról tudnia. 
  - Jól vagy? - kérdi csendesen a mellettem ülő göndör, mire én csak megvonom a vállam. - Nézd - fordul felém, mire én sóhajtva nézem tovább a tévét, bár fogalmam sincs mi történik az adásban, mivel végig csak azon jár az agyam, hogy itt ül mellettem mégsem ér hozzám, pedig mennyire szeretném, csak hát az agyam nem engedi megtennem egy aprócska mozdulatot sem.  - Nem tudom, hogyan tehetném jóvá az egészet és elhitetni veled, hogy nem vagy pótlék, sosem voltál és Libby a szívem egy másik részében van, bezárva, míg a te ajtód nyitva van egy másik zugban várva az újabb emlékeket. Bármennyire akarod magaddal elhitetni, hogy át akarlak verni nem fog menni, ugyanis tudom, hogy azért jöttél oda, hogy elmondod, hogy szeretsz, ahogy én is téged. Pontosan ez fog megakadályozni abban, hogy szakadj tőlem.
  - Mi? - kapom rá a fejem. - Honnan veszed ezt? - kérdem tőle, mire ő csak elmosolyodik. - Megölöm Niallt - morgom az orrom alatt.
  - Nem szükséges - legyint. - Ő nem árult el semmit, te magad voltál, amikor közölted velem mi a baj még a szállodában. Te szóltad el magad akaratod ellenére, én pedig boldogabb nem is lehetnék, hiszen ha egyszer sikerült magad rávenned akkor máskor is fog, csak el kell jöjjön az a pillanat. 
  - Sosem mondtam ki neked ezt konkrétan - szűkül össze a szemem. - Csak feltételezted.
  - Az meglehet, de most Niall-vel elárultad magad - vigyorog rám.
  - Utállak - dünnyögöm.
  - Én pedig szeretlek - hajol hozzám közelebb, majd nyom egy puszit az arcomra. - És szeretném, ha visszajönnél hozzám - teszi hozzá halkan. - Adok, amennyi időt csak szeretnél, de látni akarom, hogy eszel rendesen és alszol, amit itt nem tudok ellenőrizni.
  - Milyen szerencse - csattanok fel. - Eszem és alszom is, amikor van hozzá kedvem - vágom hozzá. - És már megmondtam, hogy szükségem van egy kis gondolkozási időre.
  - Amit én meg is adtam neked. Mindketten tudjuk, hogy már első este végeztél az egésszel csak félsz, ami normális és érthető, de nem szabad elzárkóznod, hadd segítsek neked, hogy visszaszerezhesd a belém ültetett bizalmad - mosolyog. - Gyere vissza hozzám, kérlek. Szükségünk van egymásra, mindketten tudjuk. 
  - Te ezt nem értheted, Harry - emelem rá a tekintetem. - Én bízni akarok benned és legbelül bízom is, de aztán amikor történik valami, még ha van is rá magyarázat, azt érzem, hogy nem szabad bíznom benned. Ez bonyolult. És...
  - Nyugodj meg - fogja meg a kezem. - Tudom, hogy nehezedre esik elhinni, de el tudom képzelni milyen az erős bizonytalanság, és megértelek, de szükségem van rád, ahogy neked is rám, ezt tudod te is, mellettem nyugodtabb vagy még akkor is, ha baj van közöttünk - húz közelebb magához. - Gyere vissza velem, haza.
  Igaza van Harrynek, szükségem van rá, ahogy neki is rám, mivel együtt tényleg nyugodtabb vagyok, jobban alszom és sokkal kevesebb rossz gondolat halad át az agyamon, de félek és ezt baromira utálom magamban. Igazából már rég megbocsájtottam neki az egészet, de csak a szívemben, még nem tettem túl magam rajta és nem is tudom, ha egyszer ez sikerülni fog, viszont azon leszek, hogy így legyen, mivel most már be merem magamnak vallani, hogy szeretem, ahogy egy nap majd neki is képes leszek a szemébe mondani.
  Közelebb férkőzve hozzá, rejtem arcom a nyakába, mire szorosabban ölel magához. Megkönnyebbült. Tisztában van vele, hogy milyen nehéz eset vagyok, a hónapok teltével megtanulta, és biztos vagyok benne, hogy minden óra elteltével egyre biztosabb volt benne, hogy most nincs megoldás és végleg elveszített, de nincs így.
  - Segíts pakolni - suttogom. - De időre még mindig szükségem van, de tudd, hogy nem veszítettél el - teszem hozzá. - Nem lennék képes téged elhagyni, nem azok után, ami történt.
  - Ezt magamtól is tudtam - nevet fel - csak tőled akartam hallani, tudod az egómat növelni kell, nem vehetem el tőled a lehetőséget.
  - Szemét - nevetek fel, a vállára csapva.
  Felállva a szobám felé indulok, ahol kihúzom az ágyam alatt tartózkodó táskát, majd az ágyra dobom. Kiveszek néhány szükséges ruhát a szekrényből, majd beledobálom, a rajtam lévő ruhákkal együtt, mit sem törődne Harry jelenlétével.
  - Te most így akarsz engem büntetni? - jelenik meg a hátam mögött.
  - Miért tenném? kérdem ártatlanul. - Hiszen már mindent láttál, akkor ez miért lenne számodra büntetés?
  - Talán azért, mert láttam, de most nem lehet az enyém - morogja - még
  - Így jártál - vonom meg a vállam.
  Tíz perc alatt minden szükséges holmim a táskámban van, anyáéktól is elbúcsúztam és már Harry háza felé tartunk. Annak ellenére, hogy pár perce még baromi szomorú voltam és nyugtalan, a jelenléte és a tudat, hogy ismét egy házban leszünk, megnyugtat, hiába vagyok összezavarodva. Ő számit nekem, és érte képes vagyok félretenni a kétségeim egy pillanatra, úgyhogy csak dolgoznom kell rajta és akkor minden rendben lesz közöttünk. 
  - Min mosolyogsz, ennyire? - kérdi miközben egy pillanatra felém tekint.
  - Fura vagyok - nevetek fel. - Tudod fél órája még maga volt a pokol a napom, még mindig az, de már itt vagyok veled és kicsit jobb lett minden, pedig még mindig kétségem van, de nem érdekel, mert ma éjjel nyugodtan fogok aludni, melletted.
  - Szóval végre bevallod, hogy nélkülem nem alszol jól - vigyorog.
  - Én sosem tagadtam - jelentem ki - most sem azt mondtam, hogy jól alszom, hanem alszom rendesen, az már egy másik dolog, hogy rémálmaim vannak.
  - Ma én fogok rád vigyázni, és senki sem zavarhatja meg az álmod - állítja le a motort.
  A kocsiban ülve még nem is voltam annyira álmos, viszont amint Harry szobájába érünk és megpillantom az ágyát, azonnal eluralkodik rajtam a vágy, hogy rávessem magam és lehunyjam a szemeim. Harry nevetne nézi, ahogy az ágyat tekintem, majd mit sem törődve azzal mennyire néz hülyének kapom le a nadrágom, majd pólóban ugrok az ágyába.
  - Látom valaki álmos - kuncog, miközben leteszi a táskám. - De nem vagy egyedül - bújik ki a pólójából, mire beharapom a szám. - Én is ott szeretnék melletted lenni, szóval menj arrébb - indul meg felém.
  - Ahogy parancsolja uram - teszem amit kért.
  - Sosem fogom megszokni a hangulatingadozásaidat, de örülök, hogy ebben a percben boldog vagy, mellettem - bújik mellém. - Jó éjt, szerelmem - suttogja, miközben magához ölel és szabad kezével lekapcsolja az éjjeliszekrényen lévő lámpát.
  Hetvenkét óra elteltével, azt hiszem most fogok a legjobban aludni, hiszen ebben a pillanatban annak a pasinak a karjai közt vagyok, akit mellett biztonságban érzem magam, aki képes elriasztani a rémálmaim és akit legyen bármilyen nehéz is bevallani, szeretek történjék bármi.

  Fogalmam sincs hány óra lehet, de még biztosan éjszaka van, amikor a telefonom csengésére ébredek. Brit csak morogva fordul a másik oldalára, majd húzza a fejére a legközelebb lévő párnát, hogy tompítsa a hangot. Morogva kapok a készülék után, majd pillantok a képernyőre. A rendőrség.
  Ledobva magamról a takarót pattanok ki az ágyból, majd rohanok le a földszintre, hogy nyugodtan tudjunk beszélni, mivel fontos lehet, ha éjjel kettőkor zavarnak vele.
  - Elnézést Mr.Styles a késői zavarásért, de azt mondta, hogy szóljunk bármi történik, nem számít hány óra - kezd bele a már jól ismert hang.
  - Igen, ezt mondtam, szóval mi lenne ha elmondaná, hogy mit találtak, mert ugyebár találtak valami nyomot, igaz?
  A másik vonalról csak egy sóhajtást hallok. Tisztában vagyok vele, hogy nem tetszik nekik a modorom, de sajnos ez van. Nem mozgattak meg minden szálat, hogy a kedvembe tegyenek, akkor mi a francért kellene kedves lennem velük, majd akkor ha képesek lesznek végre rámutatni azokra a barmokra a bűnüket, akkor majd megérdemlik a tiszteletemet.
  - Mivel ön elég akaratos, ahogy a volt szerelme öccse is, ezért újra átnéztük a kamerák felvételeit, amik a gyilkosság környékén voltak. Találtunk egy kocsit, ami pont ugyanúgy néz ki, csak a rendszáma nem látszik, tisztán, de azon dolgozunk és megoldjuk. Két személy ül az autóban, és mindketten azok akiket ön és a többiek is említettek. Ha ez a nyom megvan és össze lehet kötni a kocsikat, akkor már van elég bizonyítékunk a tettesek ellen.
  - Mi az, hogy eddig ezt nem látták? - csattanok fel. - Magunk nyomozók nem igaz? Az a dolguk, hogy minden apróságot észrevegyenek.
  - Ez így van, de több szem többet lát, ezt már az elején is meg kellett volna tennünk, csak... mindegy nem számít. A másik dolog, amiért hívom. Ha elkapjuk őket, akkor az egész csapatot le tudjuk buktatni, mivel Dave Hell hajlandó ellenük tanúskodni, vádalkúért cserébe. Itt a nagy lehetőség, hogy elkapjuk őket.
  - Amire már hónapok óta várok, szóval ne várja el, hogy gratuláljak - morgom. - Tegyenek meg mindent, muszáj őket elkapniuk, mivel nem engedhetem, hogy még egy szerettemnek ártsanak, remélem érthető voltam!
  - Azon leszünk uram - adja a tudtomra. - Ha van valami fejlemény, szólunk. Viszlát!
  Nehezemre esik elhinni, hogy végre ezek a barmok is találtak valamit. Persze jobban örültem volna, ha mindez mondjuk azelőtt történik meg, hogy elmegyünk New Yorkba, és szétverem azt a barmot, de ez van, ha majd a bíróságon felhozza, az esküdtszék ezért nem ítélhet el. Különben is, szerintem már akkor bűnösnek fognak mindenkit tartani, amint elolvassák az aktákat. Egyik épp elméjű ember sem lenne képes ártatlannak mondani egy olyan személyt, aki lányokkal kereskedik, meg persze gyilkoltat is, bár ez nem bizonyítható rá.
  Úgy látszik ez a nap mégsem olyan rossz, mint reggel amikor felébredtem és ismét nem volt mellettem Brit. Most itt van és a rendőrség is megerőlteti magát, még Dave közbeavatkozása is jó jel, szóval boldogabb nem is lehetnék.
  Dobok egy üzenetet a srácoknak, hogy délben jöjjenek át, majd lassú léptekkel indulok vissza a szobámba, ahol Brit mélyen alszik. Óvatosan bújok be mellé, majd ölelem át a derekát, mire felmordul. Annyira édes, amikor alszik és azért hisztizik mert egy kicsit megmozgattad ezzel felkeltve őt édes álmaiból.
  Szeretem őt, ahogy Libbyt is szerettem, de ő már a múltam, Brit pedig a jelenem és a jövőm. A jövőm, akivel együtt szeretnék élni és aki nem is lehetne boldogabb, amikor később elárulom neki a fejleményeket. 

***

  Később arra ébredek, hogy Brit a karjaimból akar kiszabadulni, sikertelenül, ugyanis minden próbálkozásánál egyre szorosabban tartom.
  - Harry! - szól rám. - Tudom, hogy fenn vagy - morogja, miközben próbálja lefejteni magáról a karjaim. - Be fogok pisilni ha nem engedsz el, figyelmeztetlek - pillant hátra a válla fölött.
  - Két perced van - adom a tudtára - különben utánad megyek - szólok utána mielőtt belépne a fürdőbe.
  Mosolyogva ébredtem, és ahogy észrevettem ő is jól aludt. Nem hittem volna, hogy egy személy ennyit tud segíteni a másiknak, de úgy látszik, akik egymásnak lettek teremtve, azok képesek elűzni a másik gondját puszta jelenlétükkel. Tudom ez baromi nyálas volt, de ez van. Én is lehetek érzelgős, bár ezt hangosan sosem mondanám, így ki. Azért még nem szeretném azt hallani, minden percben, hogy elvesztettem a férfiasságom.
  - Letelt! - kiáltok oda neki.
  - Jézusom - lép ki az ajtón. - Itt vagyok - forgatja meg a szemeit. - Min vigyorogsz ennyire? - lép hozzám közelebb.
  - Emlékszel, amikor éjjel megszólalt a telefonom? - kérdem, mire megrázza a fejét. - Pedig egy igazán hangosat morogtál, de nem számít. A rendőrség hívott. A lelkükre kötöttem, hogyha találnak valamit, akkor hívjanak nem számít az óra. Egy felvételen látszik a kocsi és a benne ülő személyek arca, ha a rendszám is megegyezik, akkor már van elég ok behozni őket - nézek rá. - Minden megoldódhat és te is biztonságban lehetsz, ha végre elkapják őket - mosolygok rá, miközben a dereka után kapva rántom magamra. - Biztonságban leszel és soha többet nem kell attól tartanod, hogy bánthatnak téged, vagy engem.
  - Miért nem keltettél fel? - ragyognak fel a szemei. - Tudod jól, hogy én is ezt akarom, már a kezdetek óta. Szólnod kellett volna, és megünnepelhessük! - ölel át, aminek következtében az egész teste az enyémhez préselődik.
  - Megtehetjük most is - lehelek egy puszit a nyakára, mire az egész teste beleremeg.
  - De ez azt jelentené, hogy elfelejtettem mindent neked - emeli fel a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni. - De tudod mit fél órára kikapcsolhatjuk az agyam és csak a szívemre hallgathatunk - kacsint rám - hiszen ez valami olyan dolog, amit nem hagyhatunk ünneplés nélkül - hajol az ajkamra.
  - Ebben egyetértünk - simítok végig a derekán. - Agy kikapcs, szív pedig ezerrel verjen - csókolom meg.


Sziasztok! Tudom sok idő telt el, amit sajnálok, de itt az új rész. Be kell valljam, most, hogy ezerrel közelítünk a végéhez már hiányozni kezd a blog, de nem kell aggódni, egy másik Harrys sztori alakul a fejemben, bár ott rövidebb részek lesznek, de azért ígérem jó lesz. Szerintem ez az eddigi legszarabb rész, de azzal nyugtatom magam, hogy rég írtam és kijöttem a gyakorlatból, viszont ígérem lesz még érdekes rész. Főképpen az utolsó kettő. Abba mindent beleadok. Különben az eltűnésem egyik oka, hogy egy sztorin dolgozom, amit lehet egy nap majd kiadok, a másik oka, pedig az, hogy egy új családtagunk lett, méghozzá egy kiskutya. Az én kis Bonniem, aki velem fog jönni ősszel az egyetemre. Ha valaki kíváncsi rá, akkor a facebookomon találhat róla képeket, vagy akár az instagramomon is. Hamarosan jelentkezem. 

2017. július 1., szombat

2.évad - 14.rész


"Kapd be Styles!"


  Félek, hogy Brit annyira el akarja magával hitetni, hogy jól van és nem fél ettől az egésztől, hogyha történne valami, akkor azt képtelen lenne elfogadni. Látszik rajta, hogy nem akart idejönni, ahogy igazság szerint én sem szívesen hoztam, de tudnom kell, hogy biztonságban van és biztos vagyok benne, hogy ez csak úgy történhet meg, ha a közelemben van. Amikor pár órája a karjaimban sírt, annak ellenére, hogy én ríkattam meg őt, csak én voltam képes a vigasztalására. 
  Nem hittem volna, hogy valaha képes leszek úgy gondolni egy másik személyre, mint évekkel ezelőtt, de aztán jött ő. Beférkőzött a gondolataimba és ha akarnám sem tudnám már kiszedni őt onnan. Szükségem van rá, annak ellenére, hogy végig próbáltam meggyőzni magam, hogy ez nincs így. Szükségünk van egymásra és most, hogy végre mindkettőnk belátta ezt nem akarom, hogy szomorú legyen, nem akarom magára hagyni, biztonságot akarok számára sugallni és tudom, hogy el fogom érni, amint ennek az egésznek vége lesz. Jó pár hónapja ismerem, és pontosan tudom, hogy neki is arra van szüksége, ahhoz, hogy nyugodtabb legyen, hogy azok a rohadékok rács mögé kerüljenek. 
  - Szerinted minden rendben lesz vele? - bök az ajtónk felé Liam. - Próbálja titkolni, de elég csak ránézni, hogy észrevedd retteg a holnapi naptól.
  - Még szép - mordul fel Louis. - Bárki ugyanígy érezne, ha egy olyan helyre kellene jöjjön, ahol rengetegen vannak azok közül, akik bántották... sose tudhatod, hogy mikor találkozol az egyikükkel. Mi nem ismernénk fel az illetőt, de Brit igen. Tudom, hogy azért hoztad ide, mert azt akarod, hogy melletted legyen, de abban lehet igaza volt, hogy jobb lett volna neki otthon, míg te vissza nem mész hozzá - néz rám.
  - Tisztában vagyok vele Lou, de nem tudom otthagyni őt, magam mellett akarom tudni, mert ha kiborul, akkor ott kell lennem vele, segítenem kell neki - suttogom a hajamba túrva. - Bízom benne, hogy minden rendben lesz és nem fog belül összeomlani, míg kívülről azt mutatja, hogy jól van, mert akkor az egészet kezdhetem előről és minden újrakezdés egyre nehezebb lesz nála - sóhajtok fel. 
  - Biztos, hogy jó ötlet, hogy én maradjak vele? - szólal meg Niall. - Szívesen segítek meg minden, de úgy érzem, hogy én nem vagyok erre alkalmas. Fogalmam sincs, hogy kell megvigasztalni, ha kiborul - esik pánikba - és nem akarom, hogy miattam legyen minden rosszabb.
  - Biztosítalak róla, hogy minden rendben lesz - biccentek felé. - Tudom, hogy nem könnyű dolog, amit tőled kérek, de tudom, hogy menni fog. Nem fogod hagyni, hogy baja essen és nekem ez elég, a többit majd megoldom én.  
  - Jó, legyen - egyezik bele. - De én megyek, mert már alig bírom nyitva tartani a szemeim - ásít egyet. - És még ennem is kell valamit előtte - gondolkodik el, mire halványan elmosolyodom. 
  Niall távozása után már csak négyen maradtunk. Louis teljesen a gondolataiba van merülve, látszik rajta, hogy az egész helyzet aggasztja, ami teljesen érthető, hiszen én sem szívesen vagyok itt. Liam szinte biztosan tart a holnapi naptól, míg Zayn egyszerűen csak túl akar rajta esni, hogy visszamehessen a barátnőjéhez. Mindenkinek megvan a maga célja, miért akarja, hogy ennek az egésznek vége legyen és ezért egyikükre sem haragudhatok, de nekem ez az egész fontos. Nem csak Brit miatt, hanem Libby-ért is, hiszen csak akkor tudok majd teljesen belenyugodni az elvesztésébe, ha tettem valamit érte. Ha börtönbe záratom azokat, akik ártottak neki az apjával az élen.
  - Louis beszélhetünk egy kicsit? - szólalok meg, amikor ő is a többiek után akar indulni. - Tudom, hogy nem most a legalkalmasabb, de... - magyarázkodom, mire ő közbeszól.
  - Gyere menjünk egy nyugisabb helyre - int felém. Tisztában vagyok vele, hogy ő is fáradt és még El-t is fel akarja hívni, de örülök neki, hogy szán rám pár percet, mivel valakivel muszáj erről beszélnem, különben bele fogok őrülni. - Rég láttalak utoljára ilyen állapotban - jegyzi meg.
  Igaza van. Utoljára akkor éreztem így magam, amikor évekkel ezelőtt a buszon voltunk és én egyedül ültem kint, mert nem tudtam mi lenne a helyes döntés. Aztán jött Louis és egy beszélgetés után a jó útra vezetett, így nem csoda, hogy most is vele akarom ezt megbeszélni.
  - Te most direkt akarod felidézni az évekkel ezelőtti beszélgetésünket? - kérdem tőle, amint leülök mellé a lépcsőre. Felvont szemöldökkel néz rám, majd megrántja a vállát.
  - Talán azt teszem? Habár, ha belegondolok, akkor te pont úgy viselkedsz, mint akkor a buszon. Valami nyomja Harry pici lelkét, és szüksége van egy kész férfi véleményére, vagy tévedek?
  - Kész férfi? - nevetek fel. - Te még nálam is nagyobb gyerek vagy, annak ellenére, hogy te vagy a legidősebb.
  - Ez most fájt - kapja a szívéhez a kezét. - De el kell ismernem, hogy igazad van, viszont mindketten tudjuk, hogy tudok komoly is lenni, ha kell és ezt már Brit is látja - folytatja, mire én felsóhajtok. - Komoly gond lehet, szóval halljuk, mit tehetek érted.
  Őszintén azt sem tudom, hogy mi zavar. Egyszerűen van bennem egy érzés és erre nem tudok pontos megfogalmazást adni. Olyan, mint amikor tudod, hogy baj fog történni, de fogalmad sincs, hogy mikor és mi fog lenni, de tisztában vagy vele, hogy baj lesz. Hülye egy érzés.
  - Igazából fogalmam sincs, hogy mi bajom van, de van néhány kérdés a fejemben, amire én magamba képtelen vagyok válaszolni, vagyis sikerülne, de kell megerősítés, hogy biztos legyen - túrok a hajamba. - Szerinted... szerinted lehet két embert szeretni? - teszem fel az első kérdést.
  Látom rajta, hogy mélyen a gondolataiba merül, próbálva megfejteni, amit éppen mondtam neki. Szerintem már tisztában van az okával, de nem akar számomra olyan választ nyújtani, ami csak jobban összezavarna.
  Mindenki azt mondja, hogy csak egy személyt lehet teljes szívedből szeretni, de én mégis úgy érzem, hogy ez nem igaz. Lehet valakinek két személy is igazi egyszerre? Vagy ez csak az én fejemben van így, mert annyira fontos volt számomra Libby, hogy bele se akarok gondolni, hogy talán nem is szerettem őt annyira, mint gondoltam. Nem akarom elfogadni, hogy talán Brit fontosabb számomra, mint ő. Tudom, hogy ezen már ezerszer elgondolkodtam, de az biztos, hogy életem végéig sem kapnék rá igazi választ.
  - Úgy értem, hogy mindenki azt mondja csak egy személyt lehet szeretni szerelemből, csak egy igazi van, de én akkor miért érzem azt, hogy számomra Libby is az volt? - bővítem a válaszom, ezzel segítve neki a gondolkodásban.
  - Tudod, ritkán, de úgy gondolom, hogy megesik egy személy akár több másikba is szerelmes lehet. Nincs kizárva. De egy biztos. Lehet, hogy azt érzed mindkettőjüket szereted, de valakit kettőjük közül jobban, csak még nem jöttél rá teljesen vagy nem vagy benne biztos, hogy melyiküket jobban. Mindenki számára egy igazi van és addig sok mindenen kell keresztülmennie. Biztos vagyok benne, hogy Libbyt szeretted, teljes szívedből, hiszen ez látszott is rajtad, Fontos volt számodra, és az ilyen személyeket nehéz elengedni. Bele is lehet őrülni, de te már szinte teljesen túltetted magad rajta. Brittel is hasonlót érzel, talán még erősebbet, de nem fogod magadnak tudni elismerni, míg le nem teszel arról a bizonyos mi lett volna ha-ról. Ne gondolj arra, hogyha akkor nem halt volna meg, akkor most is együtt lennétek, mint egy család. Biztosan igent mondott volna neked és már a babátok is cseperedne, de nem szabad olyanra gondolnod, ami már sosem lehet valóság. El kell engedned az érzést és arra gondolni, mi lesz veled most Brittel. Igazából arra gondolok, hogy talán te ezt már fel is dolgoztad és tudod mi a helyzet, csak nem tudod elfogadni, mert úgy érzed, hogy Libbynek is meg kell neked engednie, amit ő már nem tehet meg, de emlékszel arra a levélre? Ő megengedte már neked, csak te kell megtaláld az utat, hogy ezt biztossá tedd számodra és biztos vagyok benne, hogy sikerülni is fog, mivel te vagy Harry, aki akkor sem adja fel a harcot, amikor már minden veszve van, mindig találsz egy kaput és ez most is így lesz meglátod - biztosít róla.
  - Alig pár órája mondtam ki először, hogy szeretem - szólalok meg, miután feldolgozom a hallottakat. - Pánikba esett, láttam rajta, hogy teljesen megrémült ettől a szótól, Louis. Megígértem neki, hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy elhiggye nem hazudok, de mi van, ha azért nem akarom elfogadni, hogy ő lehet az igazi, mert ő képtelen elfogadni, hogy szeretem?
  - Ez baromság Harry - csattan fel. - Érzelmileg lesújtott, te is tudod róla, hiszen a szerelme árulta el. Az első szerelme, akiben megbízott és bármire képes lett volna. Hiába tagadja egy része még mindig szereti, és fogja is, ahogy te is Libbyt, de mindkettőtöknek el kell őket engedni találni valamit, ami miatt elhiszitek, hogy nektek együtt kell lenni, mivel biztos vagyok benne, hogy ő is szerelmes beléd, annak ellenére, hogy még sosem mondta ki. Szeret téged csak fél, hogy nem őt látod benne, fél, hogy te is átvered, annak ellenére, hogy tudja egyiket sem tennéd. Nem szabad azért feladni, mert nem sikerül egyből, addig kell folytatni, míg egy nap mindketten el tudjátok hinni, hogy igaz. És neked már csak egyetlen apró lépésed van, neki pedig egy nagyobb, de sikerülni fog és ezzel te is tisztában vagy.
  - Miért van az, hogyha én mondom ugyanezeket magadnak, akkor nem hiszem el, de ha egy másik személytől hallom, akkor ismét bennem van a remény?
  - Ez azért van, mert megerősítésre vársz egy olyan személytől, aki közel áll hozzád. Nem bízol eléggé magadban, hogy elfogadd az igazad, de biztosan sikerülni fog egy napon magadtól is, mert annak a Harrynek, akit én ismertem ment - mosolyog.
  - Köszi Lou, azt hiszem szükségem volt erre a beszélgetésre - sóhajtok fel.
  - Bármikor Harry - veregeti meg a vállam. - Keresünk egy lépcsőt, elmondom neked ugyanazt, amit te már magadtól is tudsz, majd te azt mondod köszi nélküled nem ment volna, én pedig hátbaveregetlek és újra szép a világ - nevet fel.
  - Egy barom vagy - jelentem ki komoran.
  - Igen, de enélkül a barom nélkül sok gonddal rendelkeznél - kacsint rám. - Szóval inkább fogd be és köszönd meg, hogy vagyok neked - áll fel. - Most pedig menj be hozzá és gondoskodj róla, hogy nyugodjon meg, mert ha arra gondolok, hogy Lottie is hasonlóan viselkedett, amikor félt, akkor kedvem támad megölelni, csak biztos vagyok benne, hogy végül én járnék rosszabbul.
  - Nem gondoltam volna, hogy képes leszel vele is úgy foglalkozni, mint Libby-vel, de örülök, hogy így van - mosolyodom el. - Lehet, hogy ő még nem bízik benned, de idővel fog. Rá fog jönni, hogy nem vagy te olyan rossz és akkor lehet még egy húgod.
  Visszagondolva az én kapcsolatom Louis-val elég hullámos volt az elmúlt években, de valahogy mindig nála kötök ki. Lehetséges, hogy baromira haragudtam rá, mikor bezártak oda, ahogy akkor is mikor nem mondta el nekem, hogy Libby terhes volt, de meg tudom értem, már sikerül és ennek köszönhetően újra közel engedtem magamhoz. Most már nem esik nehezemre bevallani, hogy szükségem van rá, mert rájöttem, hogy az embernek mindig szüksége van barátokra, mivel egyedül képtelenség átvészelni az életet. Mindig kell legyen valaki melletted, aki támogat, aki biztosít róla, hogy ő itt lesz neked mindig, történjen bármi. Számomra Louis és a többiek ilyen személyek és boldogabb nem is lehetnék, hogy ők itt vannak nekem.
  A szobába érve egyből észreveszem Britet, aki az ágyon ülve bámul maga elé, észre sem véve, hogy bejöttem a szobába. El sem tudom képzelni, hogy mit érezhet és igazság szerint nem is akarom, egyszerűen csak szeretném, ha tudná, hogy én itt vagyok neki és számíthat rám. Nem fogom elhagyni boruljon ki bármennyire. Az elmúlt hónapokban annyiszor taszított el magától, én mégis tovább próbálkoztam és most is fogok, hiába vannak kétségeim, mert fontos számomra. Nem csak számára félelmetes és új ez az egész, hanem számomra is, de nem szabad leragadni a múlt egy aprócska darabjában, mert az végül teljesen őrülté tesz, ahonnan már nincs visszaút, vagyis nem egyhamar.
  Óvatosan közelítem meg, majd guggolok le elé, kezeimet a térdére helyezve, mire ijedten kapja rám a tekintetét, de amint észreveszi, hogy csak én vagyok felsóhajt. Szemeibe nézve próbálom megérteni őt, de annyi érzelem kering bennük, hogy képtelenség megmondani, hogy melyik uralja a testét.
  - Minden rendben? - kérdem halkan. Szemeit behunyva rázza meg egy kicsit a fejét, majd remegő kezeit az enyémekre helyezi, én pedig gondolkozás nélkül fonom össze őket. - Itt vagyok neked, és nem lesz semmi gond - suttogom.
  - Sajnálom, hogy ennyi gond van velem - motyogja. - Tudom, hogy te csak azért hoztál magaddal, mert félsz egyedül hagyni otthon, de én meg itt félek. Nem, nem is félek, sokkal inkább rettegek. Annak ellenére sem éreztem magam biztonságban ebben a szobában, hogy tudtam csak egy bejárat van és te itt állsz a folyosón. Utálom New Yorkot és azt is, hogy te itt vagy. Nem akarom, hogy bajod essen - nézz a szemeimbe.
  - Tudod, hogy nem lesz semmi bajom. Nagyfiú vagyok és tudok magamra vigyázni, még akkor is, ha egy olyan helyre kell mennem, ami teli van bűnözőkkel - húzom mosolyra a szám. - Nem kell attól félned, hogy megszabadulsz tőlem, mert nem fogsz, még most sem tettem le róla, hogy meggyőzzelek arról, hogy igenis szeretlek, szóval az én utamnak még nincs vége, még sokáig járni fogom, szóval ne aggódj, jó? - hajlok hozzá közelebb.
  - Bízom benne, hogy így lesz, de képtelen vagyok megnyugodni - sóhajtja. - Én nem vagyok olyan személy, aki ezt elhiszi, még akkor sem ha látom. Nekem a végeredményt kell látni és addig még órák vannak hátra. Képtelen leszek megnyugodni, amíg nem látlak majd itt, de megpróbálom elfogadni, hogy nem fogsz magamra hagyni - egyezik bele.
  - Szeretlek - suttogom a szemeibe nézve, miközben már az orrunk is összeér. Ő csak összeszorítja a szemeit, majd nyel egyet.
  - Te is fontos vagy nekem - nyögi ki pár másodperc után. - Tényleg fontos vagy nekem, ugye tudod? - nyitja ki szemeit. - Lehet nem tudom kimondani, de így van.
  - Tudom - simítok ki egy tincset a szeméből. - Tisztában vagyok vele, hogy mit érzel, ahhoz nem kell kimondanod. Megvárom, míg képes leszel rá, míg elhiszed, hogy én így érzek irántad.
  Ajkamat az övére tapasztom, míg ő kezeivel átöleli a nyakam, miközben lecsúszva az ágyról ül az ölembe, teljesen hozzám bújva. A szíve szokatlanul gyorsan fel, és úgy kapaszkodik belém, mint még soha. Szinte biztosra veszem, hogy ő ezt búcsúnak veszi, pedig mindketten tisztában vagyunk vele, hogy az még nagyon messze van. Nem szabadul meg tőlem, őt nem fogom veszni hagyni. Vigyázni fogok rá és szeretni, mindent megadni, amit csak megadhatok.
  - Ez nem egy búcsú - motyogom a szájába. - Ez csak a kezdet - teszem hozzá, miközben szorosabban húzom magamhoz.

***

  Reggel félve hagytam ott Niallel. Láttam a szemébe a félelmet és az elvesztésemet. Szerettem volna meggyőzni róla, hogy jól leszek, de tudom, hogyha maradok még és megpróbálom, akkor csak azt érem el, hogy tovább fog nőni az aggodalma és több időbe telik, mire visszaérek hozzá épségben, így Niallre bízva léptem ki az ajtón.
  - Harry! - hallom meg a nevem, mire kíváncsian fordulok meg. Tony siet felénk kifulladva. - Azt hittétek, hogy én nem jövök veletek? Hiszen ez a szemét az apám, vagy micsodám. Itt akarok lenni, amikor elbeszélgetünk vele. 
  - Erről nem beszéltünk, de gondoltam, hogy fel fogsz bukkanni, mivel egy ilyen lehetőséget kár lenne kihagyni - szorítom a kezeim ökölbe. - Végre megkapja az a barom, amit megérdemel aztán pedig élete végig rácsok mögött tölti majd az életét. 
  Tony ötlete hogyan juthatunk be bevált, így már az ajtó előtt állunk arra várva, hogy behívjanak minket. Sosem voltam még ennyire izgatott. Teli vagyok energiával és dühvel, bármit szét tudnék verni, de most minden dühöm egyetlen személyre fog irányulni, aki nem más mint ez a szemét.
  - Jöhetnek, Mr.Walker fogja önöket - jelenik meg egy nő előttünk, majd nyitja ki nekünk az ajtót. 
  Mosolyt erőltetve magunkra lépünk be a hatalmas szobába, viszont amint az ajtó bezárul mögöttünk vérfagyasztó vigyor ül ki az arcunkra, amint találkozik a tekintetünk az előttünk álló őszülő pasival, aki értetlenül bámul ránk.
  - Jó napot! - üdvözöl minket. - Miben segíthetek? - néz végig rajtunk.
  - Hát meg sem ismersz már? - szólal meg Tony. - Azt hittem azért jobb memóriád van, de úgy látszik, ez is csak hazugság - jegyzi meg szárazon.
  - Ismernem kellene önt? - vonja fel a szemöldökét.
  - Nem tudom - vonja meg a vállát. - Talán volt egy nővérem, akit eladtál, majd megölettél, így már rémlik, hogy is vagyok én? - csattan fel. - Megöletted a nővérem! - kiált fel, majd elindul felé és szorosan előtte megállva közli vele. - A fiad vagyok te apák réme!
  - Tony? - nyílnak nagyra a szemei. - Ó a rohadt életbe - morogja, miközben kezével egy gombot keres az asztalán.
  - Én azt nem tenném - szólalok meg kimérten. - Egy rossz mozdulat és öten támadnak rád! - közlöm vele. - Különben hadd mutatkozzak be, bár szerintem ismersz már, hiszen a lányodnak én voltam a barátja, amíg el nem vetted őt tőlem!
  - Mi a francot akartok itt, fiúcskák? - morogja. - Szerintem ti sem gondoltátok át, hogy ennek mi lesz a vége, ha tudjátok, hogy én ki vagyok.
  - Ó dehogynem! - vágom rá. - Beszélgetni jöttünk, de most, hogy itt vagyunk a pokolba vele, inkább megmutatom, hogy mit érdemel egy ilyen ember - lendül az öklöm, majd találkozik az állával, amit egy reccsenés követ. - Srácok szálljatok be, aztán majd beszélgetünk vele - nézek a többiekre.

  Amióta kilépett azon az ajtón, rossz megérzésem van. Lehet, hogy ez csak azért van, mert attól félek elveszítem, de akkor is rettenetes, hogy azt látom magam előtt, ahogy Niall közli velem, hogy megsérült, pedig semmi ilyen nem történt eddig. 
  Mielőtt kilépett volna majdnem kimondtam neki, hogy szeretem, mert így van. Tényleg szeretem, csak nem tudom hangosan kimondani. Ő is biztosan tudja ezt, de úgy érzem, hogy elmulasztottam egy lehetőséget és lehet, hogy többet nem lesz rá alkalmam, én pedig nem akarom, hogy valami történjen vele és ő ne tudja, hogy mennyire fontos számomra. 
  Miért van az, hogy az ember csak akkor jön rá, hogy valamit elbaszott, amikor már késő helyrehozni, hiszen nincs rá idő. Azt akarom, hogy hallja tőlem és ne telefonon, hanem szemtől szembe. Tudni kell mit érzek iránta, mert annyi mindent tett értem, hogy ezt megérdemli és én is azt szeretném, hogy elmondhassam neki. Ő már annyiszor megtette az utóbbi napokban, én pedig még egyszer sem, mert valami olyasmitől félek, aminek semmi értelme. Nem minden pasi egyforma, nem kellene egymáshoz hasonlítsam őket, mert nincs két egyforma a világon. Harryről pedig még a legrosszabb rémálmomban sem tudnám elképzelni, hogy ártani akarna nekem, mert ő egyáltalán nem olyan és ezt már rengetegszer be is bizonyította nekem az idők során.
  - Brit nyugodj meg - szólal meg Niall. - Látom rajtad, hogy mindjárt kiborulsz, de nem lesz semmi baj, biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz velük. 
  - Nem ez a baj Niall, ezt én is tudom, vagyis bízom benne, de nem mondtam el neki valamit, amit hallania kellett volna, mielőtt kilép azon az ajtón, és most rossz megérzésem van emiatt. Félek, hogy nem lesz alkalmam rá és azt sosem bocsájtanám meg magamnak - motyogom.
  - Tudja, hogy szereted - mosolyog rám lágyan. - Lehet, hogy még nem mondtad ki neki hangosan, de ezzel mindannyian tisztában vagyunk már. Látszik rajtad, hogy mit érzel iránta, és hidd el nekem, hogy ezt ő is tudja. 
  - Ennyire nyilvánvaló? - kérdem megtörten. - Mindenki biztos az érzésemben, engem kivéve?
  - Ez nem a te hibád, te is tudod - fordul felém. - Csak érzelmileg sokk ért hónapokkal ezelőtt és képtelen vagy hinni abban, hogy létezik szerelem, hiába tudod, hogy van, csak félsz beismerni magadnak és ezzel nincs semmi baj, mert idővel Harry el fogja érni, hogy elhidd szeret téged és nem akar átverni. És hidd el nekem, hogy nem fog belefáradni, hiába éred azt. Nem szokta ő feladni a céljait, mindig addig ügyeskedik míg el nem éri, amit akar és utána nem engedi el soha többé, bízz bennem.
  Nem tudom, hogy mit kellene neki mondanom. Ő csak kedves akar hozzám lenni, hogy megnyugodjak. De bennem még mindig csak az van, hogy nem mondtam el neki, és hagytam elmenni ahhoz az emberhez, aki nem egyszer tette tönkre az életem. Persze ők sokkal többen vannak, mert biztos vagyok benne, hogy az öreg sem fogja hagyni magát, mert nem úgy ismerem, de ha Harryék okosak, akkor ki tudják őt játszani. Neki is van egy gyengéje és bízom benne, hogy az évek teltével ők is rájöttek erre, nem csak én. 
  - Niall! - szólalok meg. - Kérnem kell tőled valamit, és muszáj teljesítened.
  - Nem viszlek oda, Brit! - tiltakozik. - Eszem ágába sincs téged odavinni, hogy Harry majd kinyírjon, amikor meglát téged ott. Felejtsd el. Nem tehetem - rázza a fejét. 
  - Meg kell tedd, kérlek. Látnom kell őt, és elmondanom neki, hogy érzek... kérlek - könyörgöm neki. - Sosem tettem még ilyet, de most itt ülök előtted és könyörgöm, hogy vigyél el oda.
  - Harry meg fog engem ölni - nyögi be. - Tuti, hogy én vagyok a legrosszabb személy, akit megbízhatott ezzel. 
  A taxiban ülve már úgy érzem, hogy én nem gondoltam át ezt az egészet teljesen, hiszen most éppen oda tartok, ahol olyan személyek vesznek majd körül, mint akkor és nem biztos, hogy erre én készen állok. Sőt biztosan nem. Sosem állok majd készen ilyesmire, de most mégis megteszem, mert fontos nekem és azt akarom, hogy tudja nem félek utánamenni, ha az érzéseimről van szó. 
  - Biztos vagy te ebben, még nem muszáj bemennünk - próbálkozik Niall.
  - Bemegyünk - jelentem ki, bár kicsit sem vagyok olyan határozott, mint szeretnék lenni. - Bocsánat a barátom pár perce járhatott itt, hosszú göndör haj és mondta, hogy hozzak el neki egy papírt mert otthon felejtette, merre találom Mr.Walker irodáját? - kérdem kedvesem, miközben a hátam mögött Niall élesen szívja be a levegőt.
  - A nyolcadik emeleten van az irodája, ott egyenesen előre és meg fogja találni - adja tudtomra mosolyogva az információt.
  Rég nem éreztem ilyen erős nyomást a szívemben, de nem fogok megfutamodni történjen bármi. Már túl közel vagyok a célhoz, hogy feladjam. Csak pár emelet választ el tőle és különben sem hiszem, hogy bármi történhetne velem egy nyilvános helyen, hiszen erre a cégre sokat adnak és nem tűnhet fel rossz néven az emberek előtt, mivel akkor az egész csődbe menne, amit gondolok a tulajok nem akarnak. Bár ha kiderül, hogy mivel foglalkoznak szabadidejükben az emberek, akkor a cégük lehúzhatja a rolót.
  Az ajtóhoz közelítve hangos veszekedés üti meg a fülem, majd egy hang, amit ezer közül is felismernék. Harry.
  - Őrülten szerelmes voltam Libby-be, bármire képes lettem volna érte. Nekem jobban fájt, ha sírt, mint saját magának. Semmit sem akartam jobban, mint őt biztonságban tudni és elérni, hogy mosolyogjon mindig. Egy nyugodt életet akartam számára, magam mellett. Szerettem volna nem csak összeköltözni vele, ha elvenni feleségül és felnevelni a gyerekeinket. Gyermekünk született volna, és én megkértem volna a kezét, de minden tönkrebaszódott azon az estén, amikor kilépett azon a kurva ajtón és soha többet nem lépett be újra rajta. A te hibádból, te rohadék! - üvölti, miközben valami hangosan csattan. - Tönkrement az életem miatta, baromi sok időbe telt és valószínűleg sosem fogom tudni őt nem szeretni....
  Idáig voltam képes hallgatni. Libby-ről beszélt végig. Hogy mennyire szerette őt, hogy mit terveztek közösen, hogy gyerekük lett volna. A könnyek azonnal eltorzították a látásom. Remeg az egész testem. Nem is hallom mit mondanak, csak sarkon fordulok és elrohanok, miközben Niall utánam kiabál. Most akartam elmondani neki, hogy mennyire szeretem és erre azt kell hallanom, hogy ő mennyire szerette Libby-t. Hát tudod mit kapd be szerelem! Kapd be Styles!
  - Britney? - hallok meg egy ismerős hangot.

Sziasztok! Meghoztam az új részt. Tudom rég volt, amit nagyon sajnálok, de sajnos nekem május óta vizsgáim vannak és csak most lett vége. Már csak a pótvizsgák maradtak, és bízom benne, hogy nem kell mindre bemennem, csak párra. Tudom, hogy ez így szar, nekem is az, mert baromira hiányzik az írás, de egyszer ígérem, hogy visszatérek. Októberig be fogom fejezni az explosionst és aztán már csak egy max két blogra kell koncentrálnom, de biztosan nem lesznek ilyen hosszú részesek. De gondolom az kárpótol majd titeket, ha gyakrabban lesznek részek.