2016. július 6., szerda

2.évad - 2.rész


Without you it's hard to survive




  Mi van? Már legalább egy fél óra telt el, mióta kijelentette, hogy mibe mentem bele, de én még mindig döbbenten állok Andrew mellett az udvaron. A szertartás még nem kezdődött el, de szerencsémre vagy éppen balszerencsémre, amint Harry megmondta mibe mentem bele, eltűnt, gondolom Zaynek ment segíteni. Időt sem hagyott a tiltakozásra vagy bármi másra, lelépett, engem sokkos állapotban hagyva. Egyáltalán nem akartam elfogadni, és ahogy az idő telik még inkább azt érzem, hogy most kellene lelépnem, amíg még tehetem. Hogy én egy házba vele? Vele aludjak? Elment az esze, vagy az enyém, ha meg fogom tenni? Fogalmam sincs, hogy bújhatok ki ebből, de képes vagyok beteges dolgokba is belemenni, csakhogy ettől megszabaduljak. Harry és én nem leszünk összezárva, egyetlen percre sem. Kiszedne belőlem mindent, vagy mi rosszabb én buknék ki és odáig fajulna a dolog, hogy elmondok neki mindent, amit nem lenne szabad megtudnia. Egy valami nyugtat meg, bár ez sem teljesen. Még van pár órám, hogy kitaláljak valamit, valami hihetőt. Bár a hazudozásban nem vagyok olyan jó, főképpen ha róla van szó, mert ismer, de azért mindenki biztos lehet, hogy meg fogom próbálni és csak remélhetem, hogy el fogja hinni és nem kérdőjelezi meg a történetem. Elég erős leszek ehhez? Nem tudhatom, annak hiszem magam, de valahogy a közelében mindig megváltozik ez. Ha nincs mellettem, mint most sem, akkor magabiztosnak érzem magam, de ha meglátom még ha nem is áll mellettem, elgyengülök. 
  - Brit, minden rendben van, elsápadtál? - kérdi aggódva Lorelay.
  - Igen, jól vagyok - fordulok felé. - Csak elgondolkodtam - erőltetek magamra mosolyt.
  - Lányok, mindjárt indulunk be, csak előtte még meg kell várnunk a párod - néz rám, mire én felvonom a szemöldököm.
  - A mimet? - kérdem tőle feszülten. - Andrew nekem nincs párom és nem is kell, egyedül jöttem és semmi szükségem kísérőre - morgom.
  - De - szólal meg a hátam mögül egy hang - van párod - jelenik meg mellettem a göndör, én pedig egyből rá kapom a tekintetem, majd Andrewra pillantok.
  - Ugye csak viccelsz velem, Andrew? - akadok ki, de ő csak a fejét rázza. - Csodálatos.
  - Ennyire azért ne örülj nekem - tartja felém a karját, mire én kérdőn nézek rá. Eszem ágába sincs elfogadni a felém nyújtott kart, miért tenném? Nem kértem párt, semmi szükségem sincs rá, de ha már ennyire muszáj, akkor miért pont őt? Andrew tudja, hogy mi bajom, nem fogom fel, hogy képes ebbe belemenni mindenek ellenére. - Ugyan már Brit, nem harapok és nem muszáj olyan szörnyűnek lennie ennek az egésznek, ha elengeded magad. Emlékszel, hogy voltunk mi jóban is, amikor nem zavart az, ha megölellek vagy meg kell fognod a kezem, sőt még élvezted is - mosolyog rám.
  - Annyira, de annyira elegem van belőletek - nyögök fel, elfogadva a felém nyújtott karját. Az egyik részem legszívesebben kifutna a világból, viszont a másik szeretné ezt, minden ellenére szeretne a közelébe maradni, érezni azt, hogy valaki törődik vele. Ezzel csak egy baj van, hogy az a részem sokkal erősebb amelyik eltaszítaná tőlem, mivel tud valamit, amit talán sosem lett volna szabad megtudnia. Ha az az apróság nem áll közénk, akkor még mindig képes lennék rá barátként tekinteni, de így nem megy. Nem megy, mert tudok valamit, ő pedig nagyon sok mindent nem tud és nem is szerezhet tudomást róla, hiszen akkor újra átélné mindazt, amit egyszer már megélt, én pedig nem szeretném, hogy ugyanazon menjen át, mint pár évvel ezelőtt.
  Feszült vagyok, hogy mellette kell üljek. Feszült vagyok, mert titkolózom előtte, amikor ő már elárulta a nagy titkát nekem. Feszült vagyok, mert bennem látja azt a lányt, akit elveszített, hiszen ő maga is megmondta, hogy hasonlítok rá. Sokkal jobban, mint azt ő valaha is gondolná. Szinte ugyanaz a múltunk, szinte ugyanolyanok vagyunk, csak kinézetre nem.
  Percek óta próbálom elhúzni a kezem az övéje közül, de nem engedi, sőt sokkal jobban szorítja, én pedig kezdem egyre kellemetlenebbül érezni magam. Itt hagyott vele egyedül, a barátaival, mivel nekik már nem volt hely. Francokat nem volt hely, csak nem akartak itt lenni, mivel Andrew azt szeretné, hogy ezt megbeszéljük, ami nem fog megtörténni, mivel nekem ahhoz nagyon gyengének kellene lennem, amit nem engedhetek megtörténni.
  - Ne légy ilyen feszült, csak én vagyok az - hajol a fülemhez.
  - Pont ez a bajom - bámulok előre, figyelembe sem véve a közelségét.
  A szertartás gyönyörű volt. Kicsit kizökkentem a buborékomból és úgy éreztem magam, mintha problémamentes életem lenne, ami Zaynek és Perrienek köszönhető, hiszen ha nem hívnak meg, akkor erre sosem került volna sor. Eleinte féltem ettől, ami persze még mindig fent áll a mellettem ülő személynek köszönhetően, de megérte eljönni, hiszen végre őszinte boldogság vesz körül, nem csak megjátszott. Ők tényleg boldogok és meg is érdemlik ezt.

***

  Percek óta gondolataimba merülve ülök a kerek asztalnál és a táncoló párokat nézem. Ilyenkor van időm elmerengeni azon, hogy én leszek valaha annyira nyugodt és boldog, mint az itt lévő emberek? Képes leszek minden túllépni és önmagam lenni? Mindennél jobban szeretném, de valami mindig visszahúz. Igazuk van a körülöttem lévő embereknek, amikor azt mondják nem eszem, nem alszom rendesen, hiszen tényleg nem teszem. Segítséget nem tudok elfogadni, mivel a makacsságom nem engedi, hiába tudom, hogy egyedül nem tudom megoldani. Aztán itt van a személy, akinek sikerült mindent megoldottnak nyilvánítani az agyamban a puszta jelenlétével, most mégis el kell tőle húzódnom, amikor segíteni akar. Nem lenne muszáj, de én ezt érzem helyesnek. Nem várhatom el tőle, hogy segítsen, hogy átélje a múltját. Nem kérhetek tőle ilyen áldozatot, de mi van, ha már nem fogom bírni? Mi van, ha leszarom majd a dolgokat és a karjaiba rohanok, ahol ismét nyugalomra lelhetek? Bűntudatom lesz. Egyszerű a válasz. Mérhetetlen bűntudat fog gyötörni.
  - Miért ülsz itt egyedül? - foglal helyett a mellettem lévő széken Louis. - Ha valami nyomja a lelked, akkor én jó hallgatóság vagyok - mosolyog.
  - Miért hiszed azt, hogy bármi is nyomja a lelkem? - vonom fel a szemöldököm.
  - Magányosan ülsz egy esküvőn, miközben körülötted mindenki táncol, szerinted ez mire utal? - fordul felém, hogy könnyebb legyen a társalgás, amibe én bele sem egyeztem. - Szóval ki vele, mi bánt!
  - Akadj le rólam, Louis - morgom. - Semmi bajom sincs, egyszerűen csak fáradt vagyok és még hosszú az este.
  - Pont olyan szarul hazudsz, mint Harry - nevet fel. - Na, de legyen, ha te nem akarsz magadról beszélni, akkor mit szólnál, ha róla beszélnénk - biccent egy személy irányába, mire kíváncsiságomnak köszönhetően oda kapom a tekintetem, majd meg is bánom. - Ő is volt ilyen állapotba, még az elején, amikor nem beszéltél vele, és szerintem még most is, amikor senki sem látja. Nem tudom, hogy min ment megint a vita, mivel ő nem akarja elárulni, de bármi is volt az oldjátok meg, mert még rátok nézni is rossz, nemhogy a közeletekben lenni és érezni a belőletek áradó "fájdalmat" - közli velem.
  - Nem vesztünk össze - sóhajtok fel - egyszerűen rájöttem valamire, és ennek köszönhetően jobbnak látom távol tartani magam tőle - vonom meg a vállaim.
  - Miért teszel ilyet? - ráncolja a homlokát. - Neked is fáj, elég csak rád nézni, mégsem teszel semmit. Pedig igazán egyszerű lenni a dolog, csak oda kellene menj és beszélj vele. Még ha nem is mondod el neki, hogy mi bánt, és mielőtt még tagadni kezdenéd nem vagyok vak és abból, amit Harry mondott az jött le, hogy valami nagyon felzaklatott.. csak beszélj vele. Hiányzol neki és te is tudod, hogy ti valami furcsa mód kiegészítitek egymást. Te őt nyugtatod meg, ő pedig téged, és ez nem véletlen. Ezt nem kell ellökni valami butaság miatt, mindent meg lehet oldani. 
  - Te most átvetted Andrew helyét vagy micsoda? - kérdem tőle meggyötörten. - Nincs szükségem tanácsra, Louis. Elég nekem az én bajom. Sajnálom, hogy neki is fájdalmat okoztam, de ebben magam kell nézzem, nem pedig másokra gyakorolt hatását. 
  - Makacs vagy - vigyorog rám. - Egyikőtök sem könnyíti meg a dolgom. De mi lenne, ha nem csak ülnél itt, hanem mondjuk táncolnál velem?
  - Féltékeny lesz a barátnőd - jegyzem meg tapodtat sem mozdulva.
  - A barátnőm tudja, hogy mire megy ki a játék - kacsint rám. - És különben is, El tudja, hogy mennyire fontos nekem, szóval nem sértődik meg és különben is, ha jól látom ő is táncol, nem  velem szóval egy szava sem lehet, azért, hogy én veled szeretnék - mosolyog.
  - Idegesítő vagy - helyezem a felém nyújtott kezébe az enyém. - Egy tánc, eggyel sem több.
  Nem értem, hogy milyen játékról beszél, de nem is igazán gondolkodom rajta. próbálok minél távolabb kerülni Harrytől és párjától, de valahogy nem igazán jön össze, mivel Louis jó, hogy nem tejesen mellettük kezd el táncolni, amiért ki tudnám nyírni. Van egy olyan sejtésem, hogy tervez valamit, hiszen nem hiába hozott ilyen közel a párhoz. Szinte magam előtt látom, ahogy a fejében lepereg egy jelenet, amit szeretne megvalósítani és őt ismerve, sikerülni is fog.
  - Nem tetszik nekem az arcodon lévő vigyor - jegyzem meg elhúzva a szám, mire ő rám kapja a tekintetét majd kacsint egyet. - Oké, Louis, ha így folytatod én esküszöm, hogy itt hagylak és nem érdekel milyen hülyén fog kinézni, de ijesztő a viselkedésed, és rohadt rossz megérzésem van...
  - Nem kell félned, semmi rosszat nem teszek veled - mosolyog. - Vagyis én nem így látom, hogy amire készülök az neked rossz lenne.
  Sóhajtva hajtom fejem a vállára, majd veszek egy mély levegőt, amin ő jót nevet. Magamon érzek egy tekintetet, bár nem látom, de szinte biztos vagyok benne, hogy tudom kihez tartoznak ezek a perzselő pillantások. Fejem felemelve pillantok rá. Ő is engem néz, majd Louisra tekint. Aha, értem szóval a fiúk megbeszélik a dolgokat egymás között, szavak nélkül. Aztán beugrik valami... valami, amit nagyon nem akarok.
  - Louis, ha itt mersz hagyni - morgom halkan, viszont elég hangosan ahhoz, hogy meghallja - esküszöm neked, hogy tényleg vadmacska leszek és levadászlak, mint ahogy eddig mondtad rám. Nem viccelek, ha itt mersz vele hagyni, akkor neked annyi - nézek komolyan a szemébe.
  - Már azt hittem teljesen elveszett az az éned, amit akkor láttam belőled - kuncog fel. - Honnan veszed, hogy ilyen dolgok járnak a fejemben?
  - Csak nem vagyok hülye - forgatom meg a szemeim. - Lehet, hogy lány vagyok, de attól még nem átlagos és tudom, hogy mikor készül valami olyasmi, ami nekem nem fog tetszeni. Ti pedig a szemetekkel beszélgettetek és biztos vagyok benne, hogy nem véletlen az, hogy ilyen közel hoztál hozzájuk. Szóval tervezel valamit és nekem már egy sejtésem is van, de csak szólok, ha igazam lesz, akkor jobb lesz, ha elkerülsz az este hátralevő részében.
  - Az este hátralevő részében, nem velem leszel elfoglalva - súgja meg, mire nekem ráncba szalad a homlokom. - Igen, jól sejted tervezek valamit, de azt, hogy mit csak később tudhatod meg, most pedig táncoljuk le az ígéreted, utána pedig kezdődjék a szórakozás.
  Az egyetlen ok, amiért nem kezdtem el hisztizni az az volt, hogy ezzel elrontanám Zayn és Perrie nagy napját, ezt pedig nem akarom. Bele kell törődnöm, hogy azzal, hogy eljöttem vállaltam a kockázatot, hogy vele is időt kell töltenem. Nem egyszerű, nem jó már maga az érzés sem, amit belőlem kivált, de mit tehetnék? Nem voltam sosem az, aki megfutamodik, aki menekül, de előle legszívesebben kilométerekre szaladnék csak, hogy ne kelljen a szemébe néznem vagy a közelébe lennem.
  - Tudod - szólal meg Louis - ez a tekintet nagyon ismerős nekem - gondolkodik el.
  - Miről beszélsz?
  - Arról, ahogy néha amikor azt hiszed senki sem veszi észre, de hidd el, hogy ez nincs így bámulod őket - közli velem, mire én döbbenten nézek rá. Ugye csak viccelsz? Észre sem vettem, hogy a gondolkozásom közepette őket néztem. - Ne lepődj meg ezen - kuncog fel. - Lehet, hogy neked fel sem tűnt, de arra mérget vehetsz, hogy nekem és neki is igen. Szeretnéd tudni, hogy ki az a lány, akivel táncol? - veszi halkabbra, hogy még véletlenül se hallja meg senki, rajtam kívül.
  - Miért érdekelne? - vonom fel a szemöldököm. Ezzel csak az a baj, hogy igenis érdekel, de ezt sosem fogom bevallani, főképpen nem Harry legjobb barátjának, a végén még olyanra gondol, amire nem kellene vagy esetleg véletlenül elkotyogja neki, én pedig szarul érezném magam, mert tudom, hogy én okoztam magamnak a bajt. - Harry azzal táncol, akivel akar, engem egyáltalán nem érdekel.
  - Mondogasd csak magadnak, hátha meggyőzöd magad - néz a szemeimbe
  - Ugye tisztába vagy vele, hogy nevetséges vagy? - mordulok rá. - Azt, hogy egy pillanatra odanéztem nem jelent semmit, és rohadtul boldoggá tennétek, ha nem jönne mindenki ezzel a baromsággal. Nem tudtok semmit, és tudjátok nem szabad olyan dologról véleményt mondani, amiben nem vagy biztos vagy nem ismered, úgyhogy akadjatok le és főképpen te - közlöm vele keményen. - Nincs kedvem itt is ugyanazt a hülyeséget hallgatni, amit szinte minden nap megkapok.
  - Ó, szóval nem én vagyok az egyetlen, aki ezt észrevette? - vonja fel a szemöldökét, mire én felsóhajtok. - Tudod, az ha jó páran már mondták neked, akkor el kellene gondolkodnod rajtja, hogy talán igazunk vagy, csak te túl makacs vagy és nem akarod elismerni, mert félsz.
  - Nem félek! - csattanok fel, miközben el akarok távolodni tőle, de mindhiába ugyanis erősen tart. - Csak nem látjátok jól a dolgokat.
  - Ha valaki, valamit nagyon tagadni akar, akkor azt azért teszi, mert tudja, hogy a másik igazat mond, csak ő nem akarja beismerni.
  - A francba is! Csatlakozz Andrew hülye üzletéhez, mert kurvára jó vagy ebbe - morgom. - És most engedj az utamra, mert egy számról volt szó, annak pedig most lett vége.
  Mosolyogva enged el, mire én hátra lépek, de meglepetésemre valakinek a lábára, mire ijedten fordulok az illető felé. Most már értem, hogy miért engedett ilyen könnyen el, hiszen ő látta, amit én nem.
  - Ez nem lehet igaz - morgom, próbálva kikerülni, hiába tudtam, hogy nem fog elengedni.
  - Miért vagy ilyen ideges? - kérdi tőlem, csak a mögöttem álló illetőre bökök, mire rákapja a tekintetét. - Mit csináltál vele?
  - Csak elárultam neki az igazat, amit ő teljes erejével tagad - vonja meg a vállát.
  - Milyen igazságról beszélsz? - fakadok ki. - Arról, amit te és még néhányan annak gondoltok? - tárom szét a karom. Érzem a minket pillantó tekinteteket, de mit sem törődve vele folytatom a mondandóm. - Nem tudjátok miről van szó, nem ismertek, nem érezhettek helyettem, nem dönthettek helyettem szóval légy olyan kedves és akadj le rólam, de leginkább erről a témáról. Köszönöm! - morgom.
  - Fogalmam sincs, hogy miről beszéltek, de - fordul felém - táncolnál velem? Tudom, hogy valamiért kerülsz, de a ma estét úgysem úszod meg, szóval egy táncba még nem fogsz belehalni... meg, nem igazán akarlak így elengedni, mert amilyen szerencsém van lelépsz, észrevétlenül én pedig baszhatom az alkunkat - mosolyog rám.
  - Hihetetlenek vagytok - nyögök fel. - Mindketten - pillantok vissza Louisra, vagyis csak arra a helyre, ahol állt, mivel már rég eltűnt. - Na jó, táncoljunk - fordulok vissza felé.
  Melegség önti el a testem, amint kezem az övébe helyezem, biztonságot és talán egy kis törődést érzek belőle, ami megrémiszt. Miért váltja ezt ki belőlem? Nem lenne szabad, hogy ezt érezzem. Nem lenne szabad igazuk legyen a többieknek. Nem lehetne, de akkor miért van az, hogy valaki azt suttogja nekem, hogy igenis igazuk van, csak te vagy beszari és nem akarod ezt elismerni?!
  -Ugye mennyivel egyszerűbb, ha elengeded magad? - hajol a fülemhez. Basszus, mikor került hozzám ilyen közel. - Kezdem azt hinni, hogy azért menekülsz tőlem, mert én vagyok a gyógyszer a feszültségedre - kuncog fel, én pedig ledöbbenek.
  - Miről beszélsz? - kérdem tőle, de aztán el is hallgatok, mert meghallom a számot. Abban a pillanatban el akarok tőle távolodni, de ő szorosabban tart, közelebb húzva magához. - Erre én nem táncolhatok veled - motyogom zavartan.
  - Miért nem? - ráncolja a homlokát.
  - Ezt most ugye nem kérdezed komolyan? Ez egy szerelmes szám Harry, nem fogok veled ilyenre táncolni, mert zavarban érezném magam és semmi szükség rá... csak ne erre jó?
  - Ne légy zavarban - mosolyog rám. - Inkább élvezd, és ne gondolj a szövegére, csak arra, hogy táncolsz - vonja meg a vállát.
  - Aha, mert az olyan könnyű - suttogom. - A szám, kiskorom óta a kedvencem, szóval nem tudok nem szövegre koncentrálni. Ne nézz így rám! Nem nézted ki belőlem, hogy Cascada rajongó vagyok? Nem csodálom - nevetek fel. - Én sem nézném ki, de igen szeretem a számait, ahhoz képest, hogy rég nem vettem rá magam, hogy hallgassam a szerzeményeit nem azt jelenti, hogy elfelejtettem őket. És ez a szám, nagyon nem illik a mi kapcsolatunkra - teszem hozzá zavartan.
  - Miért talán, egy sor sem igaz belőle ránk? - kérdi halkan a szemeimbe nézve, mire az én szívem már sokkal gyorsabban kezd kalapálni a megengedettnél. - Talán nem igaz, hogy velem könnyebb átvészelni a nehéz napokat?
  - Ez övön aluli volt - szólalok meg. - Az, hogy segítettél helyrejönni az nem azt jelenti, hogy nélküled nem ment volna, csak te könnyebbé tetted. És különben is, honnan veszed, hogy most jól vagyok?
  - Nyugodt vagy, nem remegsz és a szemembe tudsz nézni - adja mosolyogva a válaszát, én pedig egyből lesütöm a szemeim, mert eszembe jut, hogy miért is éreztem magam rosszul az elmúlt időben. - Valami rosszat mondtam? - kérdi. - Úgy érzem, hogy valamit nagyon titkolsz és ez nekem pedig nagyon nem tetszik, mert van egy olyan sejtésem, hogy rólam van szó - emeli fel az állam.
  - Nem rólad van szó.... vagyis nem igazán rólad, de közöd van hozzá - motyogom zavartan, mielőtt megállíthatnám magam. - Na jó, most tégy úgy kérlek, mintha meg sem szólaltam volna, mert ha visszakérdezel, akkor nem érdekel a szám, elmenekülök...
  - Olyan könnyen zavarba lehet téged hozni - vigyorog rám. - Tudod rég nem élveztem semmit sem ennyire, mint azt, hogy feszegetem a határaid - kuncog fel. - Nem mintha szeretem az embereket kínozni, de téged kivételesen lehet és vissza is vágsz, mintha megharagudnál, de közben nem is igaz.
  - Kiismertél - adom a tudtára, halvány mosollyal az arcomon. Mindkét kezét a derekamra helyezi, majd olyan közel húz magához, hogy szinte semmi hely sincs már köztünk, az orraink szinte összeérnek. Pír szökik az arcomra, hiszen túl közel van hozzám, túl közel, hogy tisztán lássam a dolgokat.
  - Ugye tudod, hogy nem akartalak megbántani azzal, amit akkor mondtam vagy felébreszteni benned semmit sem - dönti homlokát az enyémnek. Megremegek a közelségétől, ahogy attól is, amit mond nekem. Külső szemmel biztos vagyok benne, hogy mindenki azt hiszi, hogy van köztünk valami, ami rám nagyon nincs jó fénnyel, mert Andrew így már biztosan nem fog leállni, de ebben a pillanatban az érdekel a legkevésbé, hiszen semmi másra nem tudok figyelni csak rá és a fejemben felelevenedő emlékekre. - Hé - simítja meg az arcom - mi a baj?
  - Én... semmi, te ezt nem értheted - motyogom a könnyeimmel küzdve. - Ha ez megnyugtat nem a te hibád, lehet, hogy te elevenítetted fel, de nem a te hibád... - hunyom be pár pillanatra a szemeim. - Harry - szólalok meg halkan - tudod ez most pont úgy néz ki, mintha meg akarnál csókolni, szóval nem lehetne... nem... ó istenem, nem adnál nekem egy kis teret, mielőtt valami hülyeséget tennék?
  Megint nem gondolkodtam mielőtt megszólaltam. Elegem van már saját magamból is. Tudom, hogy tudja miért mondtam amit. Hát persze, hogy tudja, hiszen csak egy hülye nem jött volna rá, hogy mire értettem. Hajába túrva távolodik el tőlem, miközben én lesütöm a szemeim, majd kezeim az övére teszem és elveszem őket a derekamról.
  - Köszi a táncot, de nekem most ki kell mentem - mondtam halkan, mire ő bólintva közli velem, hogy tudomásul vette.
  Gyorsan lépkedve indulok el a fürdő irányába, majd rohanok be oda, elzárva a többiektől. A francba is, tiszta barom vagyok! Még jó, hogy csak gondoltam rá és nem is tettem meg, mert akkor valószínűleg soha az életbe nem tudtam volna az ittlévők szeme elé kerülni úgy, hogy ne jusson eszembe és ne érezzem magam tőle zavarban. És ezzel nincs vége. Ezután kezdődik még csak el, hiszen nála kell aludnom. Nála kell aludnom, mert nem gondolkodtam mielőtt rávágtam, hogy jól van. Egyszer az életbe meg fogom tanulni, hogy először átgondoljuk a helyzetet és csak utána adunk választ, nem pedig fordítva, mert abból semmi jó sem sülhet ki? Valaha rá fogok jönni, hogy mennyi bajt okozok magamnak ezzel?
  Idegesen keresgélem a telefonom, amit pár másodperc után meg is találok. A tükör előtt állva keresem meg Li számát, majd hívom fel. Persze tudom, hogy nem ő a legjobb személy, hiszen ő ennek örülni fog, de nekem muszáj valakivel beszélnem és csak ő az, aki teljesen megérthet...
  - Ugye tisztában vagy vele, hogy egy esküvőn nem illik telefonálni? - szólal meg nevetve, nagyon jó kedve van, ami nekem most nincs, szó szerint az összeomlás határán állok. - Brit?
  - Itt vagyok - suttogom. - Muszáj volt megszabadulnom egy pillanatra a tekintetektől... idióta vagyok - túrok a hajamba.
  - Hé, na jó, most szépen nyugodj le és mondd el nekem, hogy mi a baj! - kéri. - Bármi is volt, biztosan nem a világvégét jelenti - próbál jobb kedvre deríteni, bár most kevesebb sikerrel jár, mint általában.
  - De, Li... szerintem ha én kijelentem, hogy igazad van valamiben, akkor az a világvége... számomra biztosan - veszek egy mély levegőt, majd szabadjára engedem az első könnycseppem. - Miért?
  - Jaj, szívem... most szeretnék ott lenni és megölelni téged, majd jól fejbe verni, hogy térj észhez és lásd végre tisztán a dolgokat. Ismerd el magadnak, ha másnak nem is, de legalább magadnak, mert tudod, hogy mit érzel... tisztába vagy vele, hogy fontos neked és azzal is, hogy kedveled, még ha tagadod is. Most pedig mond el szépen, hogy mi volt!
  - Táncoltunk... én nem akartam, de muszáj volt... haragudtam Louisra, mert ő is azzal jött, amivel ti csak éppen nem mondta ki, de utalt rá... Kiakadtam, majd a karjai között teljesen ellazultam, amit én észre sem vettem... azután pedig az egyik kedvenc számomra táncoltunk, és az ugyebár nagyon szerelmes, és én tiltakoztam ellene, de mit sem ért, mivel nem engedett el. Majd bocsánatot kért ismét a múltkoriért... én pedig majdnem elsírtam magam. Közel hajolt hozzám, homlokát az enyémnek döntötte, majd a szemembe nézett... Li, meg akartam... én ezt nem hiszem el... - törlöm le az arcomon lefolyó könnyeket.
  - És gondolom utána elmenekültél - fejezi be helyettem. - Nézd, azért mondja mindenki neked azt amit, mert igazunk van és rá akarunk venni, hogy te is belásd. Nincs abban semmi rossz, hidd el nekem. Tudom, hogy miért aggódsz, de emlékszel, hogy mit mondott neked? Veled jobban alszik, az alig pár hónapja volt. Szerinted ő nem érez semmit?
  - Nem, nagyon nem... én pedig... én azt hiszem... igen és ez nagy baj, nagyon nagy. Ő mindig Libbyt fogja szeretni, ezt mind tudjuk. Nem képes senki sem elfelejteni az első szerelmét, főképpen nem akkor, ha az történt vele, ami... Azt hiszed nekem olyan könnyű volt... ha belegondolok széthasad a szívem, és amikor őt látom ugyanezt érzem... bár keveredik egy kis élvezettel is, de fáj... mert tudom, hogy nincs jövője. Semmi értelme az egésznek, mindkettőnknek megvan a maga baja, én pedig nem keltem benne újra a múltját.
  - Este mikor hazajössz, akkor átmegyek hozzád, nem számít hány óra, és ezt megbeszéljük, mert telefonon nem lehet...
  - A legjobb részét még nem is mondtam - nevetek fel fájdalmasan. - Annyira felhúzott mielőtt még elkezdődött volna a szertartás, hogy megígértem neki valamit, amiről nem is tudtam mi az. Végül kiderült, hogy vele kell lelépjek innen, ami annyiból áll, hogy ma nem otthon alszok és ezek után én erre képtelen leszek. Nem fog menni... Nem akarok, mert így is zavarban érzem magam, hogy jó pár méter elválaszt minket, nemhogy alig egy...
  - Most szépen veszel egy mély levegőt, és megnyugszol, majd kimész és folytatod az életed és nem foglalkozol a következményekkel. Ne érezd magad rosszul, mert rohadtul nincs értelme és te is tisztában vagy vele, csak félsz. Nem kell, te vagy az és jogod van azt érezni amit, szóval fel a fejjel és kifelé, mi pedig akkor holnap beszélünk, és mindenre kíváncsi leszek, szóval ne harapófogóval kelljen kihúznom majd belőled. Jó szórakozást! - csapja rám a telefont, mielőtt még válaszolhatnék. Tipikus Li. Szemeimet megforgatva fordulok szembe magammal, majd nézek végig magamon a tükörben.
  Enyhén piros a szemem, de ha valaki nem néz mélyen a szemeimbe, akkor nem fogja észrevenni, szóval mondhatjuk, hogy nyugodt állapotban lépek ki a fürdőből, de azonnal meg is állok, amikor meglátom, hogy ki áll velem szembe. Ugye nem hallott semmit sem.
  - Te érzéseket táplálsz Harry iránt? - néz rám döbbenten.


Sziasztok! Tudom, hogy nagyon sokat késtem a résszel, de még nincs vége az érettséginek, még hátra van egy, ami pénteken lesz, és mivel én ma nem terveztem tanulni úgy gondoltam, hogy megleplek titeket. Előre is bocsánatot kérek ha vannak benne túl bonyolult mondatok, vagy helytelen mondatok, de nagyon fáradt vagyok és nem igazán ment a koncentrálás az elején. Remélem tetszett nektek, és várjátok majd a folytatást! Kire gondoltok, ki az a szereplő a végén? Köszönöm a biztatást és az olvasókat! További szép napot, hamarosan jelentkezem!

7 megjegyzés:

  1. Szerintem Lou az :D De ami jobban idegesít az hogy Brit milyen makacs. Ez már tul makacs... idegesítően. Komolyan én már amúgy nem foglalkoznék vele legszivesebben. Azt most mást se csinál csak mindenkivel ellenkezik idegesítően makacskodik én már nem tudnám elviselni. Bocsi de ezt muszály volt elmondanom mert a rész közben csak azon kattogtam hogy mennyire idegeítően makacs.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én a helyedben nem lennék benne olyan biztos, nem szoktam olyan szereplőket odatenni, akit egyből kitaláltok :D
      Tudom, hogy idegesítő, hogy ilyen makacs, de annak is van oké. Én is ilyen makacs vagyok, őt magamról mintázom kicsit talán, bár én nem olyan vagyok, de makacsságban igen... :)) Mivel tudod, hogy mi volt Libbyvel a múltban, gondolom rájöttél, hogy vele is az történt csak ő fiatalabb volt akkor... és ezért nem akarja elismerni, hogy a többieknek van igaza, de ígérem, hogy hamarosan kicsit nyugisabb lesz. Azt nem fogom mondani, hogy nem lesz makacs, mert lesz, de nem ennyire. Remélem azért nem fogod megutálni a történetet :D

      Evelyne xx.

      Törlés
    2. Neeem, nem fogom szeretem nagyon :) Igen rájöttem hogy ugyanaz történt vele is sajnos. Már az elejétől sejtettem hogy ugyanugy Kit bánt el Brittel is mint Libbyvel. Akkor lettem biztos benne mikor Lou szülinapján meglátta Libby Kit-et. Brit volt az a lány vele ... :( Szomoru :(

      Törlés
    3. Nem hittem volna, hogy valakinek leesik, hogy az a lány ő volt, de az még nem olyan biztos, hogy Kit vágta át Britet is...

      Törlés
    4. Mármint ugyértem hogy Brit is ott volt ahol Libby is abba "bandába" vagy hogy mondjam :D Ahol "futtaták” őket. :D Áhhh nem tudom leirni értelmesen :D Arra hogy Kit bánt el vele is úgy érettem ugyanott volt ahol Libby is és ugyanazt kellett neki is csinálnia (ha jol sejtettm akkor futtaták őket).

      Törlés
    5. Ja... így már értem, azt hiszem kicsit másképpen értelmeztem azt, amit mondtál. Igen ott volt és igen azt is élte át, csak nem Kitnek köszönhetően. De a következő részben kiderül még egy két dolog, ami valószínűleg hamarosan érkezik, de még két óra biztosan kell, hogy befejezzem.

      Törlés
    6. Igen bocsi hülyén irtam le :D Szupi már várom :D

      Törlés