2015. november 14., szombat

25.rész


Kérdések, kérdések és újabb kérdések



  Pontosan úgy izgulok, mint az első fellépésünk előtt, ami évekkel ezelőtt volt. Természetesen ez érthető, hiszen hosszú kihagyásom volt az elmúlt időben, de ezt az érzést sosem kezeltem jól. Akkor sem és most talán még rosszabb, mint anno volt. Kezeim remegnek, érzem, ahogy a szívem minden másodperc elteltével egyre szaporábban verdes, miközben a tüdőm levegőért kiált. Talán kisebb pánikrohamot kaphattam, ami csak jobban megrémiszt, hiszen én nem ilyen vagyok. Nem félek a fellépésektől, ennyire nem... Bár egy részem tudja, hogy ennek mi az oka, de ha hagyom, hogy eluralkodjon fölöttem a félelem, akkor annak rossz vége lesz. Nem szabad azért aggódnom, hogy mi fog történni pár perc múlva, amikor élőben adnak majd minket. Még csak gondolnom sem szabad arra az érzésre, amit a kérdések közben fogok érezni. Nem engedhetem, hogy a falam összeomoljon, ahogy azt sem, hogy a szám, amit énekelni fogunk megtörjön. Belül fájhat, de kívül senki sem láthatja, hogy milyen hatással van rám. Attól tartok, hogy nem fog sikerülni, hogy a kamerák előtt jönnek elő az érzéseim és ezzel magam sodrom majd bajba. Hiába mondják azt a srácok és Paul is, hogy erős vagyok és menni fog, én magam csak akkor fogom ezt elhinni, ha kint fogunk ülni és bebizonyítom magamnak, hogy azok a kérdések, amik rám várnak nem lesznek rám olyan hatással, mint amilyenre folyamatosan gondolok. Tisztában vagyok vele, hogyha erre koncentrálok, akkor előidézem magamnak a rosszat, de nem tudok másra gondolni. Félek és senki sem tud megnyugtatni, még én magam sem, míg nem látom, hogy minden a legnagyobb rendben van. Látnom, éreznem kell és akkor lehull a vállamról ez a teher és megkönnyebbülök, lenyugszom.
  - Nyugalom, kölyök - érinti meg a vállam Paul. - Minden rendben lesz, meglátod. Erős vagy és tudom, hogy képes vagy rá.
  - Rajtam kívül mindenki teljesen biztos ebben, akkor én miért nem érzem ezt? - kérdem felsóhajtva. - Miért van az, hogy én nem hiszek magamban, míg mindenki más igen?
  - Emlékszel még arra a napra, amikor először léptetek fel a What makes you beautiful-al? - kérdi, mire bólintok. - Akkor is halálra izgultad magad, nem azt mondom, hogy a többiek nyugodtak voltak, de te féltél a legjobban, pedig nem volt mitől. Kiálltatok a színpadra és előadtátok, most is így lesz. Félsz, mert rég nem léptél már fel, de ez az életed, hosszú időn keresztül a mindennapjaid ebből álltak és ezt az ember sosem felejti el, hogyan kell csinálni, ha már van gyakorlata benne.
  - Kösz, Paul - nézek rá, mintha sikerült volna kicsit megnyugtatnia, bár valójában a közelébe sincs. Nem akarom, hogy mindenki sorra idesétáljon hozzám, majd megnyugtasson, mert azzal csak azt érnék el, hogy ideges legyek és jobban izguljak. Nekem kell a fejemben rendeznem a dolgokat, nem pedig nekik.
  - Különben csak azért jöttem ide, hogy szóljak látogatód van - mosolyog rám halványan. - Kint vár, beküldöm, talán kicsit sikerül elterelnie a figyelmed.
  Kíváncsian pillantom az ajtót, amin Paul az előbb ment ki. Mivel egyedül vagyok a szobában, nem kérdezhetem meg a többieket, hogy ki az illető. Az ajtóban egy mosolygó lány jelenik meg, mire nekem is apró mosoly kúszik az arcomra. Hónapokkal ezelőtt láttam utoljára, a temetésen. Még csak el sem búcsúztam tőle, amikor visszautazott, hiszen nem voltam magamnál, amiért haragszom magamra. Hiszen ő is mellettem volt, amikor szükségem volt a számomra fontos emberekre, még annak ellenére is, hogy nem igazán vettem róluk tudomást, csak a gondolataimba merülve ültem velük egy szobába, miközben beszéltek hozzám. Persze azóta beszéltünk telefonon és nem haragszik, de én rosszul érzem magam miatta. Felállok, majd lassú léptekkel indulok el a lány felé és ölelem meg.
  - Szia, Harry - suttogja körém fonva a karjait.
  - Jó téged újra látni, Sophia - távolodok el tőle. - De, hogy kerülsz ide, Liam azt mondta, hogy nem tudtál elszabadulni? - kérdem tőle.
  - Igen, akkor tényleg nem tudtam - ül le a kanapéra. - Amit még most is bánok, hiszen itt szerettem volna lenni, amikor hazajöttél. Tudom, hogy már bocsánatot kértem tőled, telefonon, de tudnod kell, ha megtehettem volna, akkor eljövök. Igazság szerint most sem volt a legegyszerűbb elszökni, de tanulni itt is tudok és ki nem hagynám a visszatéréseteket - mosolyog rám. - Mindenkinek meglepetést okoztam a megjelenésemmel, ezért nem szólt Liam senkinek sem, hogy jövök, mivel ő maga sem volt vele tisztában.
  - Ez kedves tőled. Sokat jelent neki, hogy hazalátogattál ebben biztos vagyok - adom a tudtára. - Már a telefonban is mondtam, hogy nem haragszom, sőt én nem vártam el, hogy mindenki összegyűljön miattam, de persze örültem neki. Akkor nem voltál ott, de most itt vagy, szóval felejtsd el, hiszen most itt vagy.
  - Igen, itt vagyok és egy hétig maradok is.
  Kijelentése után, csendben tanulmányozni kezdi az arcom, persze egyből tudom, hogy mit próbál leolvasni, sikertelenül. Az érzéseim el vannak zárva, maszk van az arcomon, de ő elég jól ismer ahhoz, hogy tudja kicsit sem vagyok olyan jól, mint azt mutatom. Tudom, hogy neki sem könnyű, hiszen Libbyvel jóban voltak, de erős lány és Liam segítségével képes volt átvészelni.
  - Nem akarok én is a sablonos kérdéssel jönni, de a barátom vagy és érdekel mi van veled - sóhajt fel. - Hogy vagy? Ha nem akarsz róla beszélni azt is teljesen megértem...
  - Nem, semmi gond - rázom meg a fejem. - Igaz, sokszor megkapom ezt a kérdést, de ha a barátaimról van szó, akkor ez érthető számomra. Aggódtok értem és fordított esetben én is ezt tenném. Ha azt mondanám, hogy semmi bajom, biztosan nem hinnéd el. Egy részben erősnek érzem magam és nyugodt vagyok, de amikor felmerül előttem egy múltbeli emlék, elszomorodom és fájdalom veszi át az uralmat fölöttem. De sokkal jobban vagyok, mint pár héttel ezelőtt voltam. Nem könnyű elveszíteni egy olyan lányt, aki a világot jelentette és még a mai napig is jelenti számodra, de már jobban vagyok.
  - Megértem. Mindenkinek időre van szüksége ahhoz, hogy feldolgozza az elvesztését, neked pedig még nálunk is többre, hiszen ti egy párt alkottatok, míg mi csak a barátai voltunk. Igaz, nekünk sem volt könnyű, néha még most sem az... de a mi fájdalmunk nem olyan erős, mint a tied és ez teljesen érthető.
  Nem igazán akartam erről beszélgetni vele, de az ő szemében is látom azt, amit a többiekében, akik közel álltak hozzá. Ott a fájdalom, ott a barát hiánya... elvesztése. Nem mondja ki, de neki is szüksége van arra, hogy valakivel beszélhessen róla, amit persze biztosan Liam is észrevett, de Sophiát ismerve előtte tagadja. Sosem szerette, ha a gondjaival terheli a többieket. De velem más a helyzet, én azt nem kérdem meg tőle, hogy vele mi a helyzet. Rájövök abból, amit mesél és ez megkönnyebülést okoz számára. Mindenkinek fáj, annak ellenére, hogy tartják magukat, viszont egyszer majd elszakadt az a bizonyos cérna és akkor minden kiáramlik belőlük. Sophiának valószínűleg én okozom majd ezt, hiszen nem egy személytől hallottam, hogyha rám néznek ő jut az eszükbe, ami érthető, mivel mindig együtt láttak minket.
  - A többiek alig bírják visszafogni magukat, hogy újra színpadra léphetnek - szólal meg. - Ahogy látom, te sokkal inkább izgulsz, bár ez szinte mindig így volt - kuncog fel. - Emlékszem, hogy te voltál szinte az egyetlen, aki a fellépések előtt izgult, pedig semmi okod sem lett volna rá. De ilyen személyiség vagy, de én tudom, hogy nincs mitől. Meglátod, hogy minden rendben lesz, csak légy önmagad. Ne azt nézd, hogy kinek adsz elő és mindenki lát, csak az járjon a fejedben, hogy énekelsz és szereted ezt tenni. Ez segíteni fog - mosolyog.
  - Igazad van, ezt kellene gondoljam, de nem megy, egyszerűen lejátszódnak a képek a fejemben, amik megtörténhetnek velem abban a fél órában és megrémisztenek. De jól leszek, amint végetér majd az élő adás, megnyugszom, bár... utána sem lesz egy könnyű találkozásom.
  - Ezt, hogy érted? - kérdez rá.
  - Nem tudom, hogy Liam mennyit mesélt rólam és a helyzetemről, de gondolom tudsz róla. Eleinte mindenkit eltaszítottam magamtól, de nem adták fel. Mindenkinek képes voltam részben megbocsájtani, anyán kívül. Igazából, nem haragszom rá, egyszerűen csalódott vagyok, mert a saját anyám nem jött be hozzám, pedig megígérte. Tudom, hogy nem lehetett könnyű ott látni engem, összetörve, de szükségem lett volna rá. Úgy éreztem, mintha nem lennék neki elég fontos, hogy meglátogasson. Végül bejött, de nem ment vele semmire, mert én csak azt láttam magamban, hogy addig nem volt mellettem. Gemma pedig aggódik érte, mert nem hagyja nyugodni ez a dolog. Persze megértem, hogy fáj neki, hogy nem foglalkozom vele és rajta kívül mindenkinek megbocsájtottam, de meg kell érteni, hogy vele nem olyan egyszerű, mint a többiekkel. Ma viszont átmegyek hozzájuk és beszélni fogok vele, ha lesz hozzá elég erőm és vissza tudom tartani magam.
  - Megértelek - érinti meg akarom. - De anyukádnak sem volt könnyű. Nem akarok a védelmére szállni, de el tudom képzelni, hogy milyen érzés lehetett számára, hogy te ott vagy, azon a helyen. Természetesen meg kellett volna látogatnia téged, de végül megtette. Igaz nem akkor, amikor kellett volna, de megtette. Elment hozzád és gondolom azok után is visszatért, hogy te azt mondtad neki, hogy ne tegye. Anne sosem fogja feladni, hiszen az anyukád és nagyon fontos vagy neki, neked pedig, ha most nem is gondolod így, de szükséged van rá. Egy anya, képes megvigasztalni a gyermekét, ha baj van. Ezt tapasztalatból mondom. Mindenki melletted áll és segíteni próbál, de mindig a család az, aki a legtöbbet segíthet benne. Ha megnyílsz neki, akkor ő mindent el fog követni, hogy megnyugtasson és újra mosolyt csaljon az arcodra.
  Igaza lehet ebben, bár most biztosan nem vallanám be magamnak, hogy így van. Tudom, hogy számára is a család és Liam jelentette a vigaszt, amikor elvesztette az apukáját, akihez nagyon közel állt. Először haragudott mindenkire, mert nem értesítették őt, hogy rosszabbodott az állapota, magábaroskadt, ahogy én is, de senki sem engedte, hogy teljesen összetörjön. Nem számít hányszor kérte azt tőlünk, hogy tűnjünk el, mindig visszamentünk és végül az édesanyja volt az a személy, aki a legtöbbet tudott neki segíteni a továbblépésben, annak ellenére, hogy eleinte hallani sem akart az ő segítségéről. Tudom, hogy a család, legfőbbképpen egy anya tud segíteni bárminek az átvészelésében, de nem egyszerű továbblépni, ha ő is okozott neked fájdalmat, a már meglévőhöz hozzátéve. Beszélni fogok vele, megpróbálok megnyílni neki és közelebb engedni magamhoz, de nem tudom, hogy mennyire fog sikerülni. Félek, hogy megint olyat mondok majd neki, amivel megbántom. Annak ellenére, hogy ő fájdalmat okozott nekem, én nem akarok neki. Szeretem őt, fontos számomra, hogy a nővérem is, de nehéz, amikor azt várják el tőled, hogy tégy úgy, mintha mi sem történt volna... neki is meg kell bocsájtanom és engednem, hogy segítsen rajtam, ahogy régen is tette, amikor mindent megtudtam Libbyről...
  - Jól vagy? - érinti meg a karom Soph. - Bármi is jutott az eszedbe próbálj megbirkózni vele - teszi hozzá csendesen.
  - Jól vagyok, csak... eszembe jutott, amikor te is eltaszítottad az anyukádat magadtól - fordulok felé szomorúan. - Ő is szenvedett miatta és valószínűleg anya is ezt teszi. Nem akarom, hogy szenvedjen. Szeretem őt, még akkor is, ha most csalódtam benne... tudom, hogy ő segíthet rajtam, de nem egyszerű ezt elfogadni.
  Fájdalmas mosolyt erőltet magára, majd megszorítja a karom és halkan megszólal.
  - Nem könnyű, de meglátod, hogy milyen jó érzés lesz, amikor elfogadod azt, amit nyújtani akar neked.

***

  Már az utolsó simításokat végzik rajtunk, mielőtt fellépnénk a számunkra kijelölt színpadra és előadnánk az egyik régebbi szerelmes számunkat. Az elmúlt pár percet, kicsit megnyugodtam. Nem tudom, hogy ez minek köszönhető, de sikerült biztosítanom magam, hogy rendben lesz minden, hogy a kérdések nem fognak fájdalmat okozni. Biztosan tudják, hogy mit illik és mit nem ilyen helyzetben kérdezni. Lehet, hogy minden apró részletre kíváncsiak, de nem szívtelenek. Betartják majd azt a bizonyos határt, amit be kell tartaniuk... remélem. 
  - Készen állsz? - lép mellém Lou. 
  - Mondhatni - bólintok rá. - Hogy van az ülésrend? - kérdem, mivel nem igazán figyeltem, amikor Paul az előbb közölte velünk. 
  - A megszokott - mosolyog rám. 
  A színpadi rész elsötétül, én pedig mély lélegzetet véve hunyom le szemeim, majd készülök fel az éneklésre. Halkan számolnak mellettünk háromig, majd gyenge világítás borítja be a részt, ahol mi helyezkedünk el. Felcsendülnek az első akkordok, mi pedig átengedjük magunkat a zenének. Louis és a többiek is nyugtató pillantásokat küldenek felém, ahogy Eleanor és Sophia is a színfalak mögül. Hálás vagyok a támogatásukért, mivel nagy szükségem van rájuk ebben a pillanatban. 
  Próbálom kizárni a gondolataimban felbukkanó érzéseket, amiket a szám szövege izéd fel bennem, kisebb-nagyobb sikerrel. Amikor Lou hangja hallatszódik fel, tudom, hogy már csak pár másodperc és én következem. Akkoriban ez a szám a kedvenceim közé tartozott. Melegség töltött el, amikor énekelhettük. Most is arra kell gondolnom, amikre akkor. Nem pedig a sok szomorú dologra, hanem a boldog pillanatokra és akkor minden a legnagyobb rendben lesz. Bizonytalanul kezdek bele a részembe, majd eresztem át magam teljesen az éneklésnek. Néhány sornál behunyt szemekkel engedem ki a hangom, míg a végére teljesen megnyugodva mosolygok a közönségre, mire kisebb hangzavar keletkezik. Azt hittem, hogy nem fog sikerülni, hogy megakadok vagy történni fog valami, ami miatt rosszul fogom magam érezni, de nem így lett. Sikerült és melegséggel töltötte be a szívem az éneklés, olyan élményben volt részem, amiben már régen volt. Biztonságot nyújtott. Minden egyes hang ott volt, ahol lennie kellett és ezért most nagyon büszke vagyok magamra, hiszen a próbákon nem igazán sikerült így. 
  - ... and all your little things - énekeltük. A termet hangos taps és sikoltozás töltötte be, amint elcsendesültünk. A srácokra néztem, akik mind mosolyogva néztek körbe, ahogy én is tettem. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen örömöt okoz majd ez az érzés, amitől fél órával ezelőtt még halálra voltam rémülve, bár a neheze csak most jön, de tudom, hogy képes vagyok végigcsinálni. Végig kell csinálnom, érte. 
  Miután elcsendesül a nép, megindulunk a kanapé felé, ahol ismét össze kell majd húznunk magunkat, hiszen nem valami kényelmes öt személynek, egy kisebb kanapén való elférés, de nálunk ez már megszokott. Louis ül a szélére, én mellé, majd mellém Liam és a többiek. A műsorvezető, Amber mosolyogva néz ránk, amit mi is próbálunk neki viszonozni. Az asztalon lévő csészéért nyúlok, majd egy nagy kortyot iszom belőle. 
  - Sziasztok! - szólal meg. - Srácok, már nagyon hiányoztatok nekünk, de gondolom ezt ti is észrevettétek az előbbi sikoltozásból. Üdvözlünk titeket újból nálunk!
  - Örülünk, hogy itt lehetünk - vigyorog Liam. - Ahogy annak is, hogy a sorokban ülő fiatal rajongótábor ennyire örült annak, hogy újra énekelni láttak minket. 
  - Pár perccel ezelőtt még bevallom kicsit féltem - nevet fel Niall - de már látom, hogy semmi okom sem volt rá, hiszen az igazi rajongóink sosem hagynak el minket, legyen szó bármilyen hosszú szünetről, nem igaz? - fordul a közönség felé, akik egyből válaszolnak is neki. 
  - Ahogy elnézlek titeket, kicsit úgy éreztétek magatokat, mintha az első fellépésetekre kerülne sor, igazam van? 
  - Azt is mondhatjuk - válaszol Louis. - Bár akkora izgalom, félelem nem volt bennünk, mint legelőször, de igen valami hasonló... Rég léptünk fel, de örülünk, hogy újra itt lehetünk és azt mondhatjuk nektek, hogy sokszor találkoztok majd még velünk. 
  - Biztos vagyok benne, hogy most sok millió lány, akik a tv előtt ülve hallgatnak titeket könnyekben törnek ki, ahogy az itt lévő leányzók is - mutat a nézők felé - de ez csak azért van így, mivel nagyon hiányoztatok nekik. 
  - Tudjuk, bár nem szeretjük a rajongóinkat sírni látni, de megértjük, hogy így reagálnak, viszont sokkal jobban örülnénk, ha inkább mosolyognának a visszatérésünk miatt - szólal meg Zayn. 
  Én vagyok az egyetlen személy, aki még meg sem szólalt. Igazság szerint lett volna rá esélyem, csak nem érzem úgy, hogyha kinyitnám a szám egy hang is kijönne rajta. Talán kicsit lámpalázam van vagy csak próbálok felkészülni a nekem szánt kérdésekre, amik tudom, hogy hamarosan megindulnak felém. 
  - Harry! - szólít a nevemen. - Mesélj nekünk, számodra milyen érzés volt újra énekelni és itt lenni közöttünk?
  - Hát - köszörülöm meg a torkom. - Mit is mondhatnék? Gondolom azt már mindenki tudja rólam, hogy a srácok közül én vagyok az a személy, aki a legjobban szokott izgulni minden fellépés előtt, ezért van az, hogy néha elkövetek egy-két bakit. Most is rettentően izgultam, de míg bele nem kezdtünk az éneklésbe észre sem vettem, hogy mennyire hiányzott már az életemből a zenélés. Utálom, hogy a rajongók talán úgy érezték, hogy cserbenhagytuk őket. Ez egyáltalán nem igaz, csak szükségem volt egy kis nyugalomra - teszem hozzá halkan, majd egyből folytatom mielőtt még kérdezhetne valamit. - Csodás érzés itt lenni és tudni, hogy minden amit hónapokkal ezelőtt csináltunk újra kezdetét veszi. Újra mosolyt csalhatunk a rajongóink arcára, ami számunkra hatalmas boldogságot jelent. 
  - Mindig is tudtunk, hogy nektek fontosak a rajongóitok és szerintem ők is tisztában vannak velük, hogy nem hagytátok őket cserben, aki pedig így gondolja azokat nem kell figyelembe venni. Az igazi rajongóitok mindig mellettetek állnak majd - mosolyog ránk. - Hosszú kihagyásotok volt, aminek természetesen mindenki tudja az okát és biztos vagyok benne, hogy ezt teljesen megértik. Nem akarok semmit sem felszakítani bennetek, hiszen tudom, hogy mindenkit megviselt egy barát és egy szerelem elvesztése - tekint rám - de mesélnétek nekünk egy kicsit hogy vagytok most? Mindenki nagyon kíváncsi rá és mi tőletek szeretnénk ezt hallani, nem pedig pletykalapokból, ahol lehet teljesen mást olvashatunk, mint ami igazából lejátszódik bennetek. 
  Az ölemben heverő kezeimet összekulcsolom, majd mély lélegzetet veszek. Tudom, hogy én leszek az utolsó, aki majd beszélni fog erről, viszont össze kell szednem a gondolataim és érzéseim, ami ebben a pillanatban nem könnyű.
  - Senkinek sem volt könnyű az az időszak, ahogy néha még most sem az - kezd bele Liam. - Libby elvesztése mindenkit megviselt, hiszen mindenkihez közel került a hónapok során. Úgy tekintettünk rá, mintha a húgunk lenne. Meg akartuk védeni, mindenkitől még tőle is - bök rám. - Boldognak akartuk látni és ez sikerült is, Harrynek köszönhetően. Amikor megtudtuk, hogy életét vesztette úgy éreztük, mintha egy részünket kiszakították volna. Fájt és mindenhol éreztük a hiányát, de megtanultunk ezzel az érzéssel élni, mivel tisztában voltunk vele, hogy ő is ezt szeretné.
  - A barátnőinknek sem volt könnyű - hallom meg Zayn hangját. - Mindenkit megsebzett az elvesztése, de képesek voltunk együtt átvészelni ezt az érzést. Ott voltunk egymásnak és együtt beletörődtünk, hogy ezen nem tudunk változtatni. El kell fogadjuk, hogy ez történt, még akkor is, ha nehezünkre esik. 
  - Ez természetes - szólal meg gyengéden. - Közel állt hozzátok és ezt mindenki tudta, de jó hallani, hogy most már jobban vagytok - néz végig rajtunk, majd szemei rajtam állapodnak meg. Tudom, hogy éppen azt próbálja kideríteni rákérdezhet-e én mit éreztem vagy inkább hagyja. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mit olvashat le rólam. Legszívesebben elmenekülnék a válaszom elől, de meg akarom nyugtatni az aggódó népséget, hogy nem vagyok annyira rosszul, mint ahogy az újságok írták azt. - És veled mi a helyzet Harry? Te, hogy viseled a szerelmed elvesztését?
  - Nehezen - motyogom, miközben a kezeimet nézegetem. Erőt véve magamon pillantok fel, majd folytatom válaszom. - Nem könnyű elfogadni, hogy már nincs itt, de örökké én sem élhetek abban, hogy ez csak egy rossz álom és egy nap majd felébredek belőle, mert nem az. Ez sajnos a valóság. El kell fogadnom, hogy ő többet már nincs, akkor is, ha ez életem eddig legnehezebb dolga. Hiányzik és az elején ki sem akartam mozdulni, csak a szobánkban ültem gondolataimba merülve, míg a srácok fel nem nyitották a szemem, hogy ezzel csak magamnak ártok, persze én nem hittem nekik és eltaszítottam őket magamtól, amit már bánok, de nem tehettem róla... fájt és csak egyedül szerettem volna lenni, viszont egy részem, ami sosem akarta ezt elfogadni örült neki, hogy ott voltak és próbáltak segíteni rajtam. Szükségem volt pár nyugis hétre, ahol egyedül lehetek, ahol feldolgozhatom az elvesztését - sóhajtok fel. - Elutaztam egy helyre, amiről senki sem tudott a családom és barátaimon kívül, ezért nem lehetett rólam hosszú ideig hallani. Senkit sem akartam megijeszteni azzal, hogy eltűntem, de szükségem volt a magányra. A napokban jöttem haza, nem azt mondom, hogy már jól vagyok, hiszen valószínűleg teljesen jól sosem leszek, ugyanis ezek a sebek az emberben olyan nyomokat hagynak, amikor sosem gyógyulnak be teljes egészében, de már jobban vagyok. Kezdem elfogadni, hogy már nincs mellettem és csak a szívemben, emlékeimben él velem, viszont nem egyszerű. Amikor rosszabb napjaim vannak azt mondogatom magamnak, hogy ő azt szeretné, hogy ne emésszem magam a történtek miatt, hogy gyászoljam, de ne törjem teljesen össze magam. Fájjon az elvesztése, de ne annyira, hogy ne tudjak mosolyogni. Hogy újra boldog legyek úgy, hogy ő már nincs mellettem. Idáig még nem jutottam el és nem tudom, hogy mennyi időbe fog majd telni, de minden nap elteltével egy lépéssel közelebb kerülök hozzá. 
  - El sem tudom képzelni, hogy milyen érzés lehet ez számodra - néz rám szomorúan. - Tisztában vagyok vele, hogy nem volt könnyű erről beszélned, de nagyon köszönöm, hogy több millió embert megnyugtattál a válaszoddal. Mind aggódtunk érted. Sokan küldtek üzenetet velem nektek, hogy legyetek erősek és ne adjátok fel legyen az bármilyen nehéz és most biztosan örülnek, hogy jobban vagytok. Legfőbbképpen neked Harry. A rajongók melletted állnak és büszkék rád, hogy ilyen erős vagy és próbálsz előre nézni nem pedig a múltba ragadni. Az, hogy újra visszatértetek már egy lépés előre és biztosak vagyunk benne, hogy minden helyreáll az életetekben idővel. 
  - Minden rendben? - hajol a fülemhez Louis. Egyáltalán nem vagyok jól. Próbálom visszafogni magam és nem felállni, elrohanni innen, minden akaraterőmre szükségem van ehhez, de nem tudom meddig fog még menni. - Vegyél mély levegőt és nyugodj meg, jól csináltad - suttogja, mire aprót bólintok, majd a csészémért nyúlva iszom egy kicsit. 
  Öt percre volt szükségem, hogy összeszedjem magam annyira, hogy újra képes legyek figyelni a kérdésekre. Biztosan mindenki észrevette, hogy csak testileg voltam itt, de most nem igazán érdekel. Paul azt mondta, hogy válaszolnom kell, nyugodtan. Azt én megtettem és szükségem volt pár percre, hogy feldolgozzam az elhangzottakat.
  Louis aggódó pillantásokkal néz felém, de amikor észreveszi, hogy újra köztük van egy halk sóhajtást enged ki magából.
  - Azt, hogy mit tervezünk a jövőre nézve még csak elképzelések - mondja Liam. - Igazság szerint még nem is nagyon gondolkodtunk ezen, de abban mindenki biztos lehet, hogy minden erőnkkel azon leszünk, hogy újra mutassunk valami újat a világnak. Az új album ötlete már felmerült bennünk és néhány apró részlet már meg is van belőle, de hogy ez mikor valósul meg azt nem tudjuk megmondani. Nem mostanában az biztos, de hamarosan. Szeretnénk mi összehozni az új albumot és beleírni az érzéseinket, hogy ezzel is többet adjunk magunkból nektek. Természetesen fellépéseink is lesznek, de turnét még nem tervezünk, de idővel biztosan ez is megváltozik majd. 
  - Örülök, hogy megosztottatok velünk néhány új információt a jövőtökkel kapcsolatban - mosolyog Amber. - Mivel már csak pár percünk van, szeretnék feltenni még egy utolsó kérdést, Zaynek. Hallottuk, hogy eljegyezted a barátnődet. Mesélnél nekünk egy kicsit a kapcsolatotokról és a terveitekről?
  - Igen, eljegyeztem Perriet - mondja boldogan. - A kapcsolatunk minden nap elteltével egyre erősebb. Nagyon fontos a számomra és megviselt, hogy szomorúnak láttam őt. Próbáltam neki segíteni és mellette lenni, de nem igazán tudtam mosolyt csalni az arcára, de már jól van, mind jobban vagyunk. Szeretnék vele összeköltözni. Biztosan sokan azt hiszik ez már rég megtörtént, de még nem. Viszont már szeretnénk, ha igaz lenne a pletyka. Az esküvőről nem sokat beszéltünk eddig, nem akarjuk elsietni. Csak akkor szeretnénk kitűzni az időt, amikor mindenkinek megfelel majd, ami biztosan nem ebben az évben lesz. Perrie tavaszi esküvőt szeretne, szóval nagy valószínűséggel akkor fog majd bekövetkezni, de hogy melyik évben ezt még nem tudjuk. 
  - Nagyon jó ezt hallani, hogy ilyen erős, szoros a kapcsolatotok. Sok boldogságot kívánok nektek! És veletek mi a helyzet Liam és Louis? Ti gondolkodtatok már a házasságon?
  - Gondolkodni, gondolkodtunk, de még nem tettünk semmit. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem szeretjük őket annyira, hogy megkérjük a kezüket, mert nagyon is szeretjük őket, csak még nem érezzük itt az idejét, de biztos vagyok benne, hogy Liam is úgy gondolja, hogy ami késik az nem múlik. Szóval készüljetek lányok, nehogy egy szép napon meglepjünk titeket - pillant a lányok irányába Lou, vigyorogva.
  - Sajnos a mai műsorunkba csak ennyi fért bele. Köszönjük, hogy itt voltatok srácok és megosztottátok velünk az érzéseiteket, terveiteket. Mindenkinek kívánunk kitartást és sok boldogságot! Reméljük, hamarosan újra találkozunk - mosolyog ránk. - Még egy utolsó nagy tapsot a One Direction-nek!

***

  Megkönnyebbülés volt kijönni a helységből. A vége felé lassan úgy éreztem magam, mintha nem kapnék levegőt. Eleanor szorosan megölelt, amint elhaladtam mellette és sok sikert kívánt az anyával való találkozásra, ahogy a többiek is tették. 
  Most a kocsimban ülök és próbálom magam rávenni, hogy beforduljak az utcánkba. Igazság szerint nem is anyától félek, hanem ebben a pillanatban a fejemben lévő gondolatoktól. Eszembe jutott, amit tegnap Andrew mondott Britről. Azt ígértem neki, hogy gondolkodni fogok rajta, hogy meglátogassam, de képes lennék én arra? Képes lennék elmenni hozzá, oda, ahol pár napja még én magam is éltem? Egyáltalán mit mondhatnék neki, mit kezdhetnék vele. Megrémiszt a tudat, hogy egy összetört személlyel találkozzak, pedig segíteni akarok neki, de mi van, ha nem vagyok elég erős hozzá? Mi van, ha a láttán én is visszaesnék? Erre gondolni sem akarok. Tudom, hogy valószínűleg Andrewnak igaza van és nem hiába mondja azt nekem, hogy én segíthetnék neki, de akkor miért nem árulja el nekem, miért látja így? Miért mondja azt, hogy ezt nem neki kell elmondania, hanem Britnek? Hogy tudnék neki segíteni, ha azt sem tudom mi a probléma... 
  Mély levegőt véve fordítom el a kulcsot, majd indulok el ismét. Nem futamodhatok meg a félelmeim elől. Be kell bizonyítsam, hogy képes vagyok legyőzni őket. Képes vagyok anya elé állni, ahogy később majd Brit elé is fogok. Menni fog. Erős vagyok és még sosem hagytam cserben senkit sem, akinek megígértem vagy eldöntöttem, hogy segíteni fogok. Őket sem fogom, hiszen ők sem adták fel, amikor én ellöktem őket, nekem sem szabad megfutamodnom néhány kósza gondolatért. 
  A ház előtt leparkolva mély levegőt véve szállok ki a kocsimból. Hosszú ideig nézem a házat, ahol felnőttem, ahová annyi szép emlék köt, ahová most mégis félek belépni. Nem tudom, hogy mi fog fogadni, de tudom, hogy nem futamodhatok meg. Lassan indulok el az ajtó felé, majd veszem elő a zsebemből kulcsaim és helyezem a zárba. Egy kattanás jelzi, hogy már csak egy lépésnyire vagyok a találkozástól, én pedig megteszem az utolsó mozdulatot is és átlépem a küszöböt. Az otthonom illata egyből megcsapja az orromat, ahogy a nappaliból érkező apró foszlányokat is érzékelik füleim. 
  - Harry - mosolyog rám Gemma, amint megpillant az ajtóból. Gyors léptekkel indul el felém, majd bújik hozzám. Érzem a megkönnyebbülés, ahogy teste az enyémhez préselődik. Biztosan azt hitte, hogy nem fogom betartani az ígéretem és mégsem jövök el ma este, de én nem szegem meg legyen az bármilyen nehéz. - Végignéztük az interjútokat - néz a szemembe. - Ügyes voltál - teszi hozzá, majd egy puszit nyom az arcomra. - Tudom, hogy nem volt könnyű, ahogy az sem, hogy idegyere, de örülök, hogy megtetted - néz mélyen a szemeimbe. - Sokat jelent nekem és anyának is - suttogja. 
  - Ő hol van? - kérdem halkan. 
  - A nappaliban - biccent a helység felé. - Tudja, hogy jössz és azt is, hogy már itt vagy, de nem akart kijönni, hogy ne érezd magad kényelmetlenül. Nem akarja, hogy azt gondold ráderőszakol valamit, amit te nem szeretnél ezért megvárja míg te közeledsz hozzá - adja a tudtomra.
  - Hogy van?
  - Aggódsz érte ez már jó jel - húzza apró mosolyra az ajkát. - Amikor közöltem vele, hogy jössz kicsit felvidult. Tudom, hogy nagy kérés, tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű azt tenned, de kérlek ne okoz neki fájdalmat, ne lökd el őt magadtól - pislog nagyokat.
  - Nem fogom, megnyugodhatsz - húzom magamhoz. - Nem akarom, hogy miattam szenvedjen, egyikőtök sem szenvedhet azért, mert én szarul vagyok és eltaszítalak titeket magamtól. Ígérem, hogy mostantól megpróbálok ezen változtatni. 
  - Köszönöm - suttogja. - Sophiának is meg kell majd köszönnöm ezt - teszi hozzá halkan. - Nem kértem, hogy beszéljen veled, mégis megtette. 
  - Igazság szerint már előtte is eldöntöttem, hogy beszélni fogok vele és megpróbálok kedves lenni, de a szavai sokat segítettek, hogy tényleg meg is tegyem, ne csak akarjam. 
  Gemma azt mondta, hogy a konyhába lesz, én pedig nyugodtan menjek be anyához és beszélgessek vele. Az ajtóban állva, ahonnan már tisztán láttam feszült alakját, felsóhajtottam. Tudom, hogy hallotta mégsem fordult meg, továbbra is azt mutatta, hogy a tv-re figyel, amiben biztos vagyok, hogy fogalma sincs mit adnak éppen. Lassan lépkedek előre, majd foglalok helyet a fotelban, ahonnan tisztán láthatom őt. Felém pillant, én pedig kicsit megijedek amikor az arcára tekintek. 
  Miattam lett ilyen meggyötört az arca. Sokkal idősebbnek érzem ebben a pillanatban a kornál. A szemei alatt karikák találhatóak, arca beesett és a szemeiben fájdalom, szomorúság csillog, ahogy engem néz. Ő csak segíteni akart nekem, én pedig elküldtem és összetörtem őt a szavaimmal. Eddig nem is éreztem, hogy milyen súlya volt azoknak a szavaknak, de most, ahogy őt nézem a gyomrom görcsbe rándul, a szemeimbe pedig könnyek gyűlnek. Fáj, rettenetesen fáj, hogy így látom őt és az is, hogy mindez miattam van. Lassan állok fel a lábaimra, továbbra is őt nézve majd szólalok meg meggyötörten. 
  - Gyere ide, anya - nézek egyenesen a szemeibe, amiben meglepődést fedezek fel. Tudom, hogy nem erre számított, igazából én sem, de nem gondoltam volna, hogy ilyen állapotban fogom majd őt látni, sosem gondoltam volna, hogy ennyire maga alatt van, pedig gondolnom kellett volna rá. Pillanatok alatt a karjaimba veti magát, majd szabadjára engedi könnyeit. Erősen szorítom rázkódó testét. Hiányzott, hiányzott az ölelése. - Sajnálom - suttogom a hajába. - Nem akartam ezt tenni veled, sosem akartam neked fájdalmat okozni... én nem...
  - Semmi baj, kisfiam - motyogja a mellkasomba. - Semmi rosszat sem tettél...
  - Dehogynem - vágom rá. - Összetörtelek, pedig te csak segíteni akartál nekem. Nem lett volna szabad, de nem voltam önmagam, sosem tudnék veled ilyet tenni, most, hogy tudom milyen állapotba kerültél soha többet nem mondok neked olyanokat, mert azzal megutálnám magam. 
  - Nem haragszom rád, sosem tudnék rád haragudni - suttogja. - Nem érdemes azon emésztened magad, ami már megtörtént, inkább előre kell nézned és arra koncentrálnod, hogy most itt vagy és nem akarsz magadtól eltaszítani. 
  - Szükségem van rád anya - motyogom a hajába - jobban, mint azt gondoltam.
  - Tudom - simogatja meg a hátam. - Túljutunk rajta, együtt képesek leszünk átvészelni. Mindenben segíteni fogok neked, amiben csak tudok. 
  - Nem érdemlem meg ezt a kedvességet, amit nekem nyújtasz - nézek szemeibe. - Azok után amit tettem el kellene küldened minden bűntudat nélkül...
  - Sosem lennék erre képes. Szeretlek és nagyon fontos vagy számomra, nem számít mit teszel számomra akkor is te leszel az első és akkor is szeretni foglak. Tudnod kell, hogy semmivel sem tudsz magad mellől eltaszítani, semmivel - törli le a könnyeim. 
  - Itt maradhatok éjszakára? - kérdem csendesen, mire anya mosolyogva egyezik bele.
  - Semmi sem tenne boldogabbá, minthogy itt töltsd az éjszakát.
  - Én is csatlakozhatok? - hallom meg Gemma hangját. - Ugye nem sírtok? - jön beljebb. - Jaj, ne csináljátok már, mert akkor én is fogok és nem akarok, nem szeretek.
  - Gyere ide, Gem - nevetem el magam, majd a karjaim közé zárom a számomra legfontosabb két személyt, akiket megbántottam, mégsem üldöztem el magam mellől. - Nagyon fontosak vagytok nekem! - közlöm velük.

Sziasztok! El sem hiszem, hogy ilyen hosszú lett ez a rész, de remélem örültetek neki! Nem ígérem, hogy a következő is ennyire hosszú lesz, de igyekszem majd. A következő részben már visszaemlékezés is lesz, ennyit megosztok veletek! Köszönöm a bíztatásokat és az olvasókat, nagyon boldoggá tesztek velük! A rész megírása közben az új albumot hallgattam, nektek mi a véleményetek róla? Én egyszerűen imádom, minden szám nagyon tetszik. Ha nagyon kéne mondanom két számot, hogy melyik a kedvencem, akkor mondjuk az A.M. és a Love you goodbye lenne, de ha egy másik percben kellene megmondanom, akkor valószínűleg változna, mindet imádom! Nektek van kedvencetek? Sok sikert a következő héthez! Hamarosan jelentkezem!

1 megjegyzés:

  1. Eszméletlenül imádtam és persze nagyon örültem annak, hogy hosszúra sikerült! Folytasd minél hamarabb, mert eszméletlenül rajongok a blogodért! Na meg a sztoridért. ;) ;3

    VálaszTörlés