2015. július 3., péntek

20.rész


Közelebb, mint voltam



  Bevallom, mielőtt elaludtam volna attól féltem, hogy reggelre újra az intézetben találom magam, de ajkamra azonnal mosoly húzódik, amint rájövök, hogy még mindig abban a szobában vagyok, ahol lefeküdtem, ahol még vele voltam. Boldog vagyok, hogy már senki sem parancsolhat nekem, vagyis nem a szó szoros értelmében. Tisztában vagyok, hogy fogok utasításokat kapni, de azok közel sem olyan szörnyűek, mint az intézetbeliek. Az egyetlen dolog, ami elszomorít, az nem más, mint a saját szabályaim. Annyi minden ért az elmúlt időben, hogy magamnak is fel kell állítanom párat, ha tetszik, ha nem. Nem engedhetem meg, hogy újra mélypontra süllyedjek, vagyis nem annyira mélyre. Bele kell törődnöm, hogy a múltan már nem tudok változtatni és vele együtt kell élnem még akkor is, ha nehéz. Az élet egyik pillanata sem könnyű. Az ember még akkor is megijed, ha tudja, hogy semmi baja sem eshet. Elég, ha valakinek a hívását várja és máris azt érzi, hogy a pulzusa az egekbe van, mert attól tart valami hülyeséget mond, amiért a másik majd kineveti, pedig pontosan tudjuk, hogy sosem tenne ilyet. Én egyetlen egy dologtól félek, ami pedig nem más, mint Ő. Nem akarom, hogy újra felemésszen az elvesztése, de azzal is tisztában vagyok, hogy nem engedhetem, hogy kicsússzanak a kezeim közül a dolgok, de nem könnyű. Andrew-val minden héten kétszer találkozom majd, ahogy rendszeresen szeretnék majd Libby sírjához is kimenni. Boldogan akarok visszatekinteni a közös időkre és élni tovább az életem, ahogy ő is szerette volna, bízva abban, hogy több szomorúság már nem érhet. Minden rossz után valami jó jön, nem? Én várni fogok rá, még ha nem is érzem, hogy igaz lenne, nem fogom feladni a várakozást. Hinnem kell benne, hogy igazuk van a többieknek, hogy nem lesz mindig minden ilyen szomorú. Helyre fogom magam hozni, ha nem is a többiek nyaggatása miatt, akkor miatta. Ő érte kell minden rendben legyen velem. Nem engedhetem, hogy azt lássa - ha egyáltalán lát engem - szenvedek. Természetesen ez is ott lesz, de azt is észre kell vennie, hogy próbálkozom túltenni magam a történteken.
  Morogva dobom le magamról a takarót, majd ülök fel az ágyban. Olyan rég aludtam már ebben az ágyban. Utoljára vele, ha behunyom a szemem még mindig érzem, ahogy hozzám bújik, édes illatát. Ezek az emlékek örök életemre itt maradnak majd az elmémben, ezektől sosem akarok majd megszabadulni. Kezeimmel a hajamba túrok, majd újra kinyitom szemeim. Ez a nap, szinte biztos vagyok benne, hogy nem lesz könnyű. Sok meglepetés fog érni, amire nem biztos, hogy készen állok még, de próbálkozni fogok. Nem adhatom fel, ha nehéznek is bizonyosul is. Nem vagyok egyedül, mellettem lesznek a barátaim, a családom, akiknek szép lassan megbocsájtok vagyis azon leszek.
  Mivel a szobához saját fürdő is rendelkezik, még van egy kis időm, mielőtt találkoznék a többiekkel. Fogalmam sincs, hogy kik maradtak itt, de valamiért úgy érzem, hogy a fiúk igen, még ha a többiek nem is. Egy gyors zuhany után, ahol próbáltam kicsit ellazulni, kevés sikerrel, felöltözöm, majd erőt veszek magamon és kilépek a szobából.
  A folyosón csend van, egy lélek sincs, így kicsit idegesen lépkedek a lépcsők felé, majd kocogok le rajtuk. A konyha felé haladva mocorgást hallok, ezért megtorpanok az ajtóban. Mély levegőt veszek, majd belép, ahol Pault és Liamet találom kávéjukat szürcsölve.
  - Jó reggelt! - mosolyognak rám.
  - Reggelt! - motyogom, majd töltök magamnak egy csésze kávét és leülök közéjük. - Miért hallgattatok el, ahogy bejöttem?
  - Nem hallgattunk el, csak még nagyon új nekünk, hogy itt vagy - vonja meg a vállát Liam. - Tudod, elszoktunk tőle.
  - Nekem is fura, de hozzá fogunk szokni, mivel tudom, hogy egy ideig biztosan itt fogok majd lakni, szóval a reggeli találkozások gyakoriak lesznek.
  - Jól gondolod - bólint Paul. - Lehet, hogy szabad vagy, de nem akarlak téged egyedül hagyni. Itt mindig szívesen fogadunk téged, hiszen ez a második otthonod. Laylanak is hiányzol, de ahogy elnézlek úgy érzem, hogy sok időt akarsz majd vele tölteni.
  - Igen, szeretném bepótolni az elmaradt időt, hiszen Layla mindig közel állt hozzám. Csak a történtek miatt kicsit eltávolodtunk, de ezen most változtatni szeretnék. Tudatni akarom vele, hogy fontos nekem és nagyon sajnálom, ami vele történt.
  - Nem kell aggódnod - legyint Liam - Layla megértette, hogy miért voltál vele olyan, amilyen. Mindkettőtöknek nehéz éve volt, de biztosak vagyunk benne, hogy megoldjátok, hiszen testvérként szeretitek egymást.
  Válaszára csak bólintottam, majd tovább folytattam a kávém iszogatását.
  - Paul? - pillantok rá, mire tekintetét egyből felém fordítja. - Lehet, hogy ezt nem most kéne megkérdezzem, de a médiának mit mondunk majd, hol voltam ilyen hosszú ideig?
  - Ezt már megoldottuk kölyök - jelenti ki. - A srácokkal azt mondtuk mindenkinek, hogy a barátnőd elvesztését pihened ki, neked is ezt kell majd mondanod, ha további részletekre kíváncsiak, akkor pedig ne válaszolj.
  - Értem, gondoltam, hogy valami ilyesmit találtatok ki, de azért biztosra akartam menni - szólalok meg. - De biztosan nem látta senki sem a többieket, amikor engem meglátogattak? Mert kicsit feltűnő lenne, ha látták volna őket és én nem lennék köztük soha, biztosan leesne nekik, hogy engem látogattak meg.
  - Nem hiszem - nevet fel Liam. - Tudod ezt nem tudhattad, de mindig álruhában mentünk be hozzád, senki sem ismert meg minket. Ez Paul ötlete volt, amiért hálásak vagyunk neki, mivel ha csak besétáltunk volna egy idő után biztosan észrevették volna, hogy valami nincs rendben.
  - Okos ötlet - nézek Paulra. - Hát akkor egy probléma megoldva - vonom meg a vállam. - Már csak millió másik maradt, de szép lassan gondolom azok is helyrekerülnek.
  - Minden rendbe fog jönni az életedben - nyugtat meg Liam. - Lehet, hogy nem egyből, de minden oké lesz. Mi itt vagyunk neked és nem engedjük, hogy hülyeséget csinálj.
  - Ahogy Liam is mondta, adj magadnak egy kis időt és meglátod, hogy lassan helyreáll az életed. Nem volt könnyű az elmúlt éved, ami érthető. Idő kell, hogy rendeződjenek benned az érzések, de ha jól tudom, akkor Andrew szerint sokat fejlődtél az elmúlt hetekben.
  - Ha már nála tartunk - szólalok fel. - Köszönöm, hogy őt küldted a szolgálatomra. Elmesélte, hogy Laylával is ő foglalkozott idejövet, szóval kösz.
  - Csak a legjobbat - vereget vállba, majd indul ki a konyhából. - Liam, beszélnem kell veled egy kicsit, oké?
  - Persze, megyek egy pillanat - issza ki az utolsó korty kávéját az említett. - Ha bármire szükséged van tudod, hogy hol találsz - pillant rám.
  - Kösz haver - motyogom halkan, majd én is felállok és elhagyom a konyhát.
  Lábaimmal lassan lépkedek felfelé a lépcsőn, majd indulok el és állok meg a már jól ismert ajtó előtt. Szinte biztos vagyok benne, hogy még alszik, hiszen sosem volt korán kelő, de kétlem, hogy megharagszik majd, ha én keltél fel. Kezemmel csendesen nyomom le a kilincset, majd nyitok be a sötét szobába. Természetesen be vannak húzva a sötétítők, aminek köszönhetően olyan, mintha még mindig éjszaka lenne.
  Tudom, hogy ezért valószínűleg morcos lesz és ordítani fog, de nem igazán foglalkozom ebben a pillanatban vele. Szétrántom a sötét lepelt, ami az ablakot takarja, majd az ágy felé pillantok vigyorogva, ahol egy ébredező morcos lányt pillantok meg.
  - Mi a franc van már? - nyög fel, résnyire nyitva a szemét. - Még korán van apa, hagyj aludni - húzza vissza a takarót a fejére.
  - Hát úgy látszik jobb lesz, ha elmegyek - nevetek fel.
  - Harry? - dugja ki a fejét. - Ki ne menj azon az ajtón! - parancsol rám. - Ha már felkeltettél akkor legalább maradj itt és beszéljünk - vált lágy hangra, mire mosolyogva fordulok vissza felé.
  - Valld be, hogy hiányoztam! - követelem tőle. - Valld be, vagy elmegyek! - fenyegetem meg, mire összehúzott szemöldökkel néz rám.
  - Ezt már tegnap is mondtam! - vágja hozzám. - Miért akarod, hogy még egyszer kimondjam, hogy növeljem az egód, ami már így is az egekben van? - vonja fel a szemöldökét. Csalódottan sétálok az ajtó felé, mire felsóhajt majd megszólal. - Jól van, nagyon hiányoztál, most már örülsz?
  - De még mennyire - ülök vissza az ágy szélére. - Te is nagyon hiányoztál nekem - mosolygok rá lágyan. Tudom, hogy ez a tegnapi nap folyamán is mondtam neki, de azt akarom, hogy el is higgye. Pontosan tudom, hogy milyen nehéz elhinni, ha azt mondják, hogy hiányoztál, ha meg sem látogattak vagy hosszú ideje nem találkoztatok, de van, hogy ez azért történik így mert tényleg lehetetlen lett volna, nem pedig azért, mert nem akartunk. - Hiányzik az őszinte mosolyod - bököm meg az orrát, mire felkacag, ami belőlem is nevetést vált ki.
  - Én mindig őszintén mosolygok - vágja rá, majd lassan elkomolyodik. - Talán mostanság már nem, de...
  - Megértem, nekem nem kell magyarázkodnod - nyugtatom meg. Elhiszem, hogy nem könnyű, senkinek sem lenne az. Tudom, hogy a te helyzeted más, mint az enyém, de át tudom érezni, hogy mit érezhetsz.
  - Nem - rázza meg a fejét. - Lehet, hogy én sem éltem át életem legjobb napjaimat, de a te helyzeted ettől sokkal rosszabb.
  - Layla, nem az számít, hogy kit veszítesz el, hanem az, hogy elvesztetted. Igaz, az én helyzetem más, de te végignézted... normális, hogy nálad ez maradékos sokkot okozott. De bízz bennem, könnyebb lesz idővel. Én sem hittem, de Andrew elég jól meggyőzött róla, hogy talán mégis így van.
  - El tudom képzelni - nevet fel. - Ismerem a szokásait és hatásosak még, akkor is, ha azt hiszed, hogy nem. A végén rájössz, hogy igaza volt, csak ezt nehéz elismerni.
  - Válaszolj nekem őszintén erre a kérdésre - nézek a szemeibe. - Hogy vagy?
  - Mégis mit mondjak erre, hogy jól? - kérdi megtörten. - Nem vagyok jól, de már sokkal jobba, mint voltam. Sajnos az elmémbe evődött az a kép és képtelen vagyok megszabadulni tőle. Néha még most is vele álmodom, ha nem veszem be a gyógyszerem, akkor képtelen vagyok aludni és sikoltozok. Tudom, hogy mindenki azt mondja semmi baj és nem haragszik rám, amiért ennyire a frászt hozom rájuk, de látom rajtuk, hogy azért mondják, hogy én ne érezzem rosszul magam. De arra nem gondolnak, hogy sokkal jobban fáj, ha a szemembe hazudnak, mintha elmondanák az igazságot - sóhajt fel.
  Egy pillanatra sem kellett átgondoltam át, hogy mit teszek, csak közelebb ültem hozzá és átöleltem. Minden embernek egy ölelésre van szüksége, ha magányos vagy szenved és akkor a fájdalom is elviselhetőbb. A teste megremeg a karjaimban, innen tudom, hogy a sírását próbálja visszatartani, de én nem hagyom, hogy ezt tegye. Kezem a hátára vezetem, majd simogatni kezdem, nála pedig el is törik a mécses.
  - Tudom, hogy az elmúlt időben nem voltam itt neked, de mostantól itt leszek - suttogom a hajába. - Nem kell magadba tartanod semmit sem, mert én itt vagyok és segíteni fogok neked.
  Miután megnyugodott, egy órán keresztül próbáltunk csak vidám dolgokról beszélni, ami természetesen nem volt könnyű. Hiszen bármilyen témát hoztuk fel, abban mindig volt olyan dolog, ami a másikat elszomorította. Viszont, amint Niall is megjelent, a nevetés sokkal könnyebben ment. Igaz nem mindig volt őszinte, de a legtöbbször igen. Meg kell tanulnunk úgy élni, hogy nem idézzük fel a múltat, ha valamit felhoznak, amit talán egy másik személlyel is átéltél. A jelenben kell élni és annak örülni, ami most van, nem pedig azon agyalni, hogy mit tettünk, hogy ezt érdemeltük. Hogy mindent elvesztettünk, ami valaha is fontos volt számunkra. Én is erre fogok törekedni, ahogy Laylanak is ezt az utat fogom mutatni. Nem szabad, hogy egyedül hagyjam a gödör mélyén, ki kell őt húzzam onnan és akkor mindketten jól leszünk. Sokkal jobb, ha tudod, hogy nem te vagy az egyetlen, akinek problémái vannak. Igaz nem szép dolog, hogy másnak is a te problémád kívánod, de így könnyebben túl tudsz lépni, hiszen fogod a másik kezét és ketten léptek egyre feljebb és feljebb a lépcsőn, ami egyszer majd teljesen kivezet a gödörből.

    "Az utolsó pár percben már nagyon feszült volt a hangulat. Niall egész nap harapni tudott csak azért, mert megkérdezted tőle nem éhes-e. Sosem volt ilyen, de most így érezte jónak. Teljesen megértem, hogy aggódik Layla miatt, de nem lenne szabad ennyire felizgassa magát, mert ezzel lehet csak az éri el, hogy ő is rosszul legyen és ha ez megtörténik, akkor nem tudom, hogy mi lesz Paul-al. Kétlem, hogy jól viselné, ha mindkét gyereke beteg lenne.
  - Niall, kérlek Paul kedvéért nyugodj meg - sóhajt fel Liam. - Tudom, hogy nem könnyű, de gondolj arra, hogy mihez kezdene, ha veled is történne valami. Igaz, Layla a saját lánya, de te is nagyon fontos vagy neki, nem csak ő.
  - Igaza van Niall, le kell nyugodnod, ez neked sem tesz jót - szólalok meg halkan, mert tudom, hogy nem sok kell neki azért, hogy teljesen kiboruljon. - Layla erős lány és jól lesz, neked csak hinni kell benne, hogy minden rendben lesz és meglátod, hogy így lesz - teszem hozzá, mire Libby mellettem felsóhajt, mintha ő nem hinne ebben az egészben. - Mi a baj?
  - Semmi - dől nekem. - Csak ne mond azt, ami lehet, hogy nem teljesül be - suttogja. - Tudom, hogy a remény hal meg utoljára, de attól még én már nehezen hiszem el... nálam nem igazán vált be az, hogy hittem benne... hosszú idő kellett, hogy beteljesüljön.
  Összeráncolt szemöldökökkel pillantok rá. Nem igazán értem, hogy miről beszél, de a szavaiból nekem az jön le, hogy fogva tartották. Bele sem akarok gondolni, hogy ez akár igaz is lehet, bízom benne, hogy csak félreértettem a dolgokat, mert nem tudnék beletörődni, hogy valami hasonló dolog történhetett vele. Ha jobban belegondolok nem is annyira hülyeség, hiszen csak vissza kell gondolni, hogy milyen volt az elején. Emlékszem, hogy mennyire úgy mozgott, ha megérintettem, mint egy robot, aki betanulta a mozdulatait.
  - Mi történt veled? - pillantok rá aggódóan. - Kérlek valamit mondj, mert nem fogom sokáig bírni. Tudom, hogy megígértem nem erőltetem, de tudnom kell, aggódom érted és segíteni akarok neked, de ha nem mondod el, akkor nem tudok.
  - Ne most - rázza meg a fejét - Képtelen lennék rá és most más problémáid vannak, nincs itt még az enyémekre is szükség.
  Válaszul csak bólintok. Ebben a pillanatban örülök, hogy nem próbált meg lebeszélni róla, mert ez azt jelenti, hogy hamarosan megnyílik nekem és Elnek lesz igaza. Tudom, hogy a dolgok nem mennek könnyen, ha valami olyanról kell beszélni, amiről nem akarsz, mert fáj, de ha megosztod valakivel, akkor könnyebb lesz. Hamarabb túl tudsz rajta jutni.
  - Nekem a te problémáid is fontosak, de megértem legyen, ahogy akarod, de nem futamodhatsz meg következő alkalommal - nézek a szemeibe, mire az övében félelem csillan fel, majd szemeit behunyva sóhajt fel.

***

  Niall száll le elsőnek, amint a kórházhoz érünk, mi pedig csak utána. Libby még nem volt kész, így én megvárom őt és csak vele indulok el a többiek után. A keze után nyúlok, amit nem húz el tőlem, így mosolyogva kulcsolom össze az ujjainkat.
  - Minden rendben? - pillantok rá, mert érzem, hogy egy kicsit feszült. - Ha nem akarsz nem muszáj bemennünk.
  - Nem nyugodtan bemehetünk - pillant fel rám. - Semmi bajom, csak... nem számit - sóhajt fel.
  - Ugye tudod, hogy nekem elmondhatod, ha szeretnéd, segíthetek - húzom közelebb magamhoz. - Tényleg, inkább maradjunk kint és beszéljünk.
  - Akkor - szólal meg halkan, majd megáll - maradjunk itt.
  Látom rajta, hogy vacillál, nem biztos benne, hogy jó ötlet, de mégis szeretne róla beszélni. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem fog könnyen menni, de képes lesz rá, látom rajta, hogy valamennyit el fog nekem mondani a múltjából, amiért én hálás leszek.
  - Menjünk és üljünk be valahová, ahol meg lehet beszélni a dolgokat - mutatok egy kávézóra, ami velünk szemben van. - Ott nyugodtan beszélhetünk.
  - Oké - indul el az épület felé.
  Beérve a kávézóba a szemeim egyből megtalálják a helyiség hátuljában lévő üres asztalt, ahová el is kezdem húzni a mellettem álló kicsit ijedt lányt. Az ő félelme, bennem is félelmet kelt, mert ez csak azt igazolja, hogy valami rossz dolog történt vele, ami valószínűleg jól felhúz majd. Már így is ki vagyok akadva Kit-re, bár abban biztos vagyok, hogy túlszárnyalja majd őt, amit most hallani fogok. Miután kényelembe helyezi magát a bokszban, én is szorosan mellé ülök, majd magamhoz ölelem.
  - Lassan, nem kell sietned - nyomok egy puszit a hajába. - Írok a többieknek, hogy csak később megyünk be és utána beszélünk, oké? - válaszul csak egy bólintást kapok, így előveszem a telefont és gyorsan írok Louisnak, miközben azt is megkérdem, hogy van Layla. A válasz szinte azonnal érkezik, amiből megtudom, hogy nincs életveszélyben, hanem inkább sokkos állapotban van. - Layla mondhatni jól van, csak nagyon megviselték a történtek.
  - Örülök, hogy nincs semmi komoly problémája. Lehet, hogy nem ismerem, de attól még aggódom érte, mivel számotokra fontos, így számomra is az lett - kulcsolja össze kezeit az ölében. - Nem biztos, hogy menni fog ez az egész - suttogja. - Még senkinek sem beszéltem róla, de gondolom ezt te magad is tudod és nem is terveztem...
  - Ha nem megy ne erőltesd, csak annyit mondj el nekem, amennyit szeretnél. Nem akarom, hogy azért légy szomorú, mert én erőltettem a dolgokat.
  - Csak arra kérlek, hogy ne szakíts félbe, mert akkor képtelen leszek folytatni - pillant fel rám hosszú pillái alól. - Kit-el barátok voltunk, majd többek lettünk, de akkor még nem tudtam, hogy mibe megyek bele. Fogalmam sem volt, hogy ez lesz belőle. Apa tudta, hogy ez lesz, neki elmondták... de nem tett semmit sem ellene. Megaláztak. Ott bántottak, ahol egy lányt a legjobban lehet. Egy olyan helyre vittek, ahová nem akartam menni, de nem volt választásom és olyan dolgokra kényszerítettek, amiket nem akartam... nem megy, nem tudok többet mondani. De mielőtt még rákérdeznél, hogy mi volt, szerintem jóra gondolsz, csak ne erőltesd most... Sajnálom - törli le kezeivel a könnyeit, mire én gondolkozás nélkül húzom az ölembe, majd ölelem át, a hajába puszilok."


Sziasztok! Sajnálom a késést és azt is, hogy kicsit rövid lett, de ígérem a következő hosszabb lesz, de nyaraláskor nem lehet hosszú részeket írni. de a következő az lesz, ígérem.

4 megjegyzés:

  1. Kedves Evelyne!

    Már nagyon vártam az új részt és mit ne mondjak megérte várni rá. A múltbéli események is kezdenek egyre csak megoldódni és kezd lassan lassan összeállni a kép. Layla nekem nagyon szimpatikus nagyon megkedveltem őt. és Harry őt is imádom olyan élethűen alkottad meg. Jó ez nem annyira értelmes de komolyan. Imádtam és nagyon várom a következőt!

    Puszi Kira!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Kira!

      Köszönöm a véleményed és örülök, hogy tetszett! Layla nem mondom, hogy fontos szereplő, de sokat lesz a történetben és örülök, hogy kedveled. Már olvashatod is a következőt!

      Evelyne xx.

      Törlés
  2. Nagyon tetszik. Megérte várni rá.
    Layla-t is sajnálom, de főként Harry-t. Őt mindennél jobban.
    Örülök, hogy Libby megnyílt egy kicsit, de így egyre több a sejtésem, amiktől szinte megőrülök.
    Nagyon várom a következő részt, csak így tovább. :))))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett! Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett rá várni és annak ellenére is rövid lett, de a következő már hosszab :D Hát igen, úgy látszik, én szeretem kikészíteni az embereket azzal, hogy nem mondom el mi a múltja, de ki fog derülni, addig pedig ki kell tartanotok!
      Már olvashatod is!

      Evelyne xx.

      Törlés