Talán még van
remény
Ismerős
arcok között találom magam, mégis az az érzés fog el, hogy fogalmam sincs, kiknek
a társaságában ülök. Amikor pár perccel ezelőtt megjelent Fred a szobámban és
azt mondta látogatóim vannak, azt hittem csak egy nyelvbotlás, hogy többes
számot használt, de amikor benyitottam, világossá vált számomra, hogy igazat
mondott. Nem egy, nem is két személy foglalt helyet a szobában, amiben eddig
még egyszer sem jártam. Nagyjából mindenki itt volt, aki valaha számított
nekem. A srácok. Eleanor. Gemma. Az egyetlen személy, aki nem tisztelt meg a
látogatásával, az anya.
Nem tudom,
hogy mit keresnek itt. Azt sem értem, hogy miért vagyok én itt. Miért nem sétáltam
ki azonnal, azon az ajtón, amikor megláttam őket. Miért vettem magamon erőt és
ültem le velük szembe. Talán azért, mert látni akarom őket. A szívem mélyén
tisztában vagyok vele, hogy hiányoznak és ebben a pillanatban boldog is vagyok,
hiszen itt vannak azok a személyek, akik még maradtak nekem. De egy részben
nagyon fáj, hogy ennyi időbe telt, mire rávették magukat, hogy bejöjjenek
hozzám. Nem ezt ígérték. Nem ez volt az alku, amiért képes voltam rávenni
magam, hogy bejöjjek ide. De ez már
egyáltalán nem számít.
Amióta
betettem ebbe a szobába a lábam, egyikük sem szólalt még meg. Megtehetném én
magam is, tudom, de nem akarom, nem én vagyok az, akinek meg kellene szólalni,
hanem közülük valakinek. Szemeimet a padlóra szegezem, nem tudok és nem is
akarok rájuk nézni. Nem tudom, hogy mit váltana ki belőlem, ha találkozna a
tekintetünk. Talán előjönnének az elfojtott érzésem, amiket már oly régóta nem
engedtem szabadjára. Nem akarom, hogy ez megtörténjen. Azt akarom, hogy lássák
mit tettek velem, hogy bezártak ide, nem pedig, hogy jobban sajnáljanak. Fel
sem kell emelnem tekintetem, hogy tudjam, ők mind engem bámulnak. Tisztán
érzem, ahogy a tekintetük engem perzsel. Minden egyes másodperc elteltével,
egyre feszültebb leszek és ezen a köztünk lévő csend sem igazán segít.
- Harry – szólít meg egy lágy hang, mire
bizonytalanul emelem fel a fejem és pillantok El-re. – Tudom, hogy megrémiszt
téged, hogy mind itt vagyunk, de ennek oka is van – mondja kedvesen.
- Őszinte
leszek veled, El – sóhajtok fel. – Minden bizonnyal azt hiszik, hogy örülök
nekik. Talán így is lenne, de nem ebben az esetben. Ha nem vártak volna ennyit
a meglátogatásommal, akkor talán így lenne. De mikor is kerültem be ide?
Hetekkel ezelőtt és egyikük sem jött be, pedig mind megígérték nekem azon a
napon, ezt tagadni sem tudják. Talán örülnék nekik, ha nem hagytak volna itt,
bedugva a négy fal közé, mert szerintük ez a legjobb megoldás számomra.
- Ezért
vagyunk itt Harry – szólal meg halkan Gemma, mire tekintetem ráemelem. - Tudom,
hogy hallani sem akarsz rólam vagy a többiekről, ezt már bebizonyítottad, de számunkra
még mindig fontos vagy, mindez ellenére is. Tudom, hogy kicsit már elkéstem ezzel,
de tegnap este sokat beszélgettem El-el és anyával rólad, erről a helyről.
- És mire
jutottatok? – nevetek fel gúnyosan. – Hogy itt kell élnem, amíg meg nem halok?
- Nem! –
vágja rá azonnal El. – Tudom, hogy haragszol, de hallgass meg minket Harry.
Beszéltem velük, már minden el van intézve, csak neked is együtt kell működnöd
velünk, velük és akkor minden rendben lesz.
- Nem értem,
hogy mit beszélsz El – rázom meg a fejem. – Mit intéztél el? Mi a fenéről beszélsz?
- Utálsz itt
lenni, nem igaz? – kérdi Louis, mire bólintok. – El-nek támadt egy ötlete, ami
mindenki számára megfelelő lenne, de ehhez nem elég csak a mi szavunk. Az
orvosoknak látniuk kell, hogy próbálkozol, hogy te is annyira akarod, mint
ahogyan ők szeretnék.
- Még mindig
nem értem miről van szó. Beszélnétek végre úgy, hogy én magam is megértsem ezt
az egészet? – nézek végig rajtuk, most először, mióta bejöttem a szobába.
- Ki akarunk
téged innen vinni – jelenti be Liam, mire én kérdő pillantást vetek rá.
- Hiszen ti
juttattatok ide, miért akarnátok kivinni? – nevetek fel. – Szerintetek ez a
legjobb hely számomra, vagy már nem gondoljátok így?
- Még mindig
úgy gondoljuk, hogy segítségre van szükséged. De már rájöttünk, hogy lehet nem
ez a legjobb hely. Nem csak így lehet elérni, hogy segítsenek neked.
Utánanéztünk pár dolognak az éjszaka folyamán és még El-el való beszélgetésünk
előtt is és találtunk egy másik megoldást. De ezzel már akadt egy problémánk.
Amikor beírattunk téged ide, aláírtunk egy szerződést, hogy csak az orvosok
jóváhagyásával hagyhatod el ezt a helyet, eddig viszont nem éreztetted velük,
hogy jobban lennél vagy legalábbis szeretnél. Nem működsz együtt a
beszélgetésekben. Úgy érzik, hogy nem akarsz innen kiszabadulni – szólal meg
Niall. – Viszont, ha látnák rajtad, hogy próbálkozol, akkor talán megengednék
nekünk, hogy kivigyünk téged innen.
- Miért
lenne nekem jobb kint, mint bent? – kérdem. – Miben lenne részem, ha kijutnék innen?
Örök szobafogságban?
- Ne húz fel
Harry – mordul fel Zayn. – Nem azért jöttünk ide, hogy veszekedjünk veled. Csak
el szeretnénk neked mondani, hogy mire jutottunk és azt akarjuk, hogy működj
végre együtt ezekkel a szerencsétlenekkel, hogy kiszabadulj innen.
- És ki a
francnak köszönhető, hogy idekerültem Zayn? – nézek rá összeráncolt szemöldökkel.
– Kinek köszönhető? Talán én jöttem ide, magamtól? Ti küldtetek ide, talán már
elfelejtettétek?
- Ne légy
bunkó, Harry – sóhajt fel szomorúan Louis. – Segíteni akarunk neked, vagy már
nem akarsz kiszabadulni innen? Már nem akarod a bőrödön érezni a Nap melegét,
sosem akarod újra látni a tengert?
- Lenne
értelme? – kérdem megtörten. – Csak annyit érnék el vele, hogy újabb emlékek
jutnának eszembe. Nem akarok emlékeket felidézni magamban, mert azzal csak
fájdalom ér és nem akarok több fájdalmat, sem szenvedés… nem akarom, hogy
hiányozzon, de nem vagyok rá képes, nem tudom őt kiverni a fejemből, nem tudom
elérni, hogy ne hiányozzon. Ha megpróbálom, csak annyit érek el vele, hogy
gyengébbnek érzem magam tőle és egyre többet gondolok rá. Nem akarom azt
érezni, hogy hiányoztok, mert fájdalmat okoztatok nekem. Nem akarom azt érezni,
hogy megbántottam a nővérem és miattam sírt órákon keresztül és most is miattam
fog, ha kimentek innen. Nem akarok gyenge lenni, de az vagyok. A francba is, az
vagyok. Hiányoztok, hiányzik az életem. Összetörtem és már én magam sem vagyok
biztos benne, hogy valaha is képes leszek újra önmagam lenni, mert a fájdalom,
ami miatt ilyen lettem nem enyhül, hanem csak nő és nő, míg végül teljesen el
nem lep majd…
Halk
szipogás szakít félbe, mire egyből Gemmára kapom a tekintetem. Megtört. Arcát kezeibe
rejtve szipog, miközben testén egyre inkább eluralkodik a remegés. Fáj így
látnom őt, nem akarom, hogy sírjon. Nem akarom, hogy miattam sírjon. A szívem
azt diktálja, hogy azonnal menjek oda hozzá és zárjam őt a karjaimba, de egy
részem nem érzi helyesnek, mivel megbántott. De ki a francot érdekel ez, amikor
az ember előtt sír a nővére.
Kezemmel a
hajamba túrok, majd sóhajtva felállok. Eleanor arcán mosoly terül el, mikor
észreveszi, hogy Gemma felé tartok. Leguggolok elé, majd a térdére helyezem
tenyerem, mire kezeit elemeli arcáról, ezzel felfedve könnyes szemeit. Kezeim a
derekára helyezem, majd közelebb húzom magamhoz, ő pedig egyből a nyakamba
borul, s keservesen felzokog. Erősen szorítom magamhoz, puszit lehelve a
hajába. Apró kezeivel a pólómat markolja, miközben próbál megnyugodni,
sikertelenül.
- Nyugodj meg Gem – suttogom a fülébe – nem akarom,
hogy miattam sírj. Tudom, hogy megbántottalak, de tudod kell, hogy ez nem azt
jelenti, hogy nem szeretlek. Mert mindig fontos leszel nekem, bármit is teszel,
te mindig az én nővérem leszel, akit míg csak élek szeretni fogok. Hallod
Gemma?
- Én… -
szipogja. – Én is szeretlek, s sajnálom, hogy nem állítottam meg őket, mikor ideküldtek
téged, sajnálom, hogy nem álltam melletted és nem látogattalak meg hamarabb…
- Nem
számít. Igaz elfelejteni nem fogom, soha, de most itt vagy és próbálkozol annak
ellenére is, hogy megbántottalak, amikor legutóbb itt voltál. Ne adtad fel és
ezt köszönöm. Nem akartalak megbántani, de én már sosem leszek az a fiú, aki
voltam…
- Ne mondj
ilyet – néz rám könnyes szemeivel – lehet, hogy ugyanaz a srác már nem leszel,
de ilyen sem, nem engedem, hogy felemészd magad, a többiek sem fogják. Segíteni
fogunk neked, visszatérni a helyes útra, csak adj nekünk egy esélyt – szipog fel
– melletted leszünk, ahogy eddig is tennünk kellett volna.
- Igaza van
Gemmának – szólal meg Louis – nem hagyunk már magadra. Itt leszünk neked, ha
tetszik, ha nem. Segíteni fogunk és kijuttatunk innen. Bár teljesen szabad nem
lehetsz, de erről ráér később is beszélnünk, most csak az a fontos, hogy nyílj
meg, bármennyire is nehéz meg kell próbálnod, ha ki akarsz innen jutni. Egyedül
nem fog sikerülni, szükségünk van arra, hogy te is akard.
- Rendben –
motyogom megadóan. – Nem mondom, hogy egyből sikerülni fog és minden csodásan
fog menni, mert egyszerűen képtelen vagyok beszélni róla, de próbálkozni fogok.
Próbálkozni fogok, mert nem akarom, hogy a nővérem vagy bárki is, aki közel áll
hozzám, miattam sírjon – pillantok El-re. – Szóval csak annyit kell tennem,
hogy nem okozok senkinek sem problémát és beszélek?
- Igen –
bólint rá Liam – de ez nem elég. Látni kell rajtad, hogy te is akarod, nem csak
a kijutás érdekében, hanem, hogy te magad is jobban legyél. Menni fog?
- Ha ez azt
jelenti, hogy a saját házam lakhatok és végre az ágyamban aludhatok, akkor
mennie kell.
Pár percen
keresztül még erről beszéltünk, miközben én visszaültem a helyemre, ám most
Gemmát is magammal húztam, hogy átöleljem, hogy érezzem nem vagyok egyedül és
vele is éreztessem ugyanezt.
- Tudom, hogy nem szép ilyet kérdezni, de
azért felteszem – töri meg az utána következő csendet Niall. – Hogy vagy?
- Szerintem elég, ha rám nézel és már magadtól
is tudod a választ. Nem vagyok jól, úgy érzem, mintha nem lenne értelme az
életemnek… egyedül érzem magam.
Gemma
megfeszül az ölelésemben, így egy puszit nyomva a homlokára folytatom.
- De nem áll szándékomban semmi hülyeséget sem
elkövetni. Nem is akartam soha. Még akkor sem, mikor azt gondoltam helyesnek,
mert a fejemben megszólalt a hangja és tudtam, hogy ő nem akarná ezt. Azt
hittem elveszítettem titeket, bár még mindig azt érzem, de ez már kicsit
pozitív irányba változott, mert ki akartok innen juttatni és visszajöttök hozzám
még akkor is, ha én megbántalak titeket és a pokolba kívánlak…
- Mindig itt
leszünk neked – mosolyodik el Liam. – Nem számít, hogy miket mondasz, mert mi
ismerünk és tudjuk, hogy nem lehet neked könnyű ez az egész, melletted leszünk
és most úgy, ahogy te akartad.
- Fog
valamilyen meglepetés érni, ha kijutok innen? – kérdek rá, minden gondolkozás
nélkül. Biztos vagyok benne, hogy van, bár abban már nem, hogy el is fogják
nekem mondani. Ha meg is teszik, akkor biztosan nem az összest. Csak
reménykedni tudok benne, hogy a fontosakat nem titkolják el előlem.
- Kint
minden rendben – morogja Zayn. – Amint tudtunk azt elrendeztük neked. A média
kicsit rászállt az ügyedre, de leállítottuk őket, viszont biztosan feltesznek
neked majd pár kérdést, ha meglátnak. Ne mondj nekik semmit, nem kell tudniuk
hol voltál, semmi közük hozzá, mi sem mondunk nekik semmit.
- Kösz –
motyogom. – És mi van az ügyével?
- Harry,
ezzel most ne foglalkozz – sóhajt fel Louis. – Tudom, hogy nem könnyű, de ne
agyalj ezen, biztosan megoldják, csak adj nekik időt.
- Kibaszott
heteket adtam nekik, Lou. Mégsem történik semmi. Olyan, mintha nem is próbálnának
semmit sem tenni. Lehet, hogy őket nem igazán izgatja a dolog engem viszont
igen. Én tudni akarom és megbüntetni őket, mindazért, amit tettek.
- Nyugodj
meg Harry – szólal meg El. – Tudjuk, hogy nem egyszerű neked, de ne idegesítsd
fel magad. Miután kijössz innen, majd meglátjuk mit tehetünk, addig ne emészd
magad ezen.
- Nem olyan
könnyű az El – jelentem ki. – Ha velük történ volna hasonló, akkor biztos vagyok
benne, hogy mindent megtennének annak az érdekében, hogy minden megoldódjon, de
akkor miért nem teszik így másnak az ügyével is. Az enyém miért nem olyan
fontos, mint az övék? Szeretem azt a lányt, mindig is szeretni fogom…
- Tudom –
néz a szemembe. – Tudom, hogy nem könnyű. Nekünk sem az, nekem sem az, hiszen a
legjobb barátnőm volt, de meglátod, hogy minden megoldódik majd. Nem egyből, s
nem is hamar, de egy nap arra ébredünk, hogy megvannak, meglátod.
Én is ebben
reménykedem, de akkor is minden ügy fontosabb, minthogy elkapják azokat a
mocskokat vagy tényleg ennyire szerencsétlenek és semmit sem találnak? Nem
tudom, viszont egy biztos, ha egyszer kikerülök innen, addig nem nyugszom, míg
meg nem találom őket és nem mutatom meg nekik, hogy mit jelentett nekem az a
lány, akit elvettek tőlem.
A srácok
lassan készülődni kezdtek, mivel indulniuk kell. Tudom, hogy szerették volna,
ha megölelem őket, de én még nem érzem magam készen rá. Lehet, hogy kezdek
megenyhülni, de nem felejtettem el és nem is bocsájtottam meg nekik teljesen.
Viszont Gemmát és El-t a karjaim közé zárom, szorosan.
- Beszélni szeretnék veled – suttogom El
fülébe. – De nem a többiek előtt.
- Rendben – mosolyog – nekem még van időm és
tudod, hogy mindig szívesen beszélek veled. Srácok – fordul a többiek felé – én
még maradok egy kicsit rendben?
- Ahogy akarod – mosolyog rá Lou. –
Szeretnéd, ha megvárnálak?
- Majd hívok egy taxit – nyom egy csókot az
ajkára. – Otthon találkozunk.
A szívem elszorul, amikor az otthonról van
szó vagy a szerelemről. De El annyira megérdemli, hogy képtelen vagyok rá
haragudni emiatt. Miután az ajtó bezárult, visszarogyok a kanapéra, majd
behunyom a szemeim.
-
Beleolvastál, igazam van? – ül le mellém, majd érinti meg a kezem. – Meddig olvastad?
- Csak pár oldalt – suttogom megtörten. –
Képtelen voltam többet olvasni. Annyira fáj azt olvasnom, hogy mennyire
szeretett, hogy mit jelentettem neki, hogy mit érzett, amikor a közelében
voltam. A szemeim előtt megjelennek a pillanatok, amiket leírt. Nehezemre esik
nem elsírni magam, mert én is ugyanezt éreztem vele. Mindennél jobban
szerettem. Te az elejétől fogva tudod, hogy mit jelentett nekem, hiszen azon a
bulin elmondtam neked, te pedig kinevettél, mert nem értettem, hogy mi történik
velem.
- Tisztában voltál vele akkor is – löki meg a
karom – csak nem akartad elhinni, mert minden olyan gyorsan történt, de ahogy
akkor is mondtam neked, én már az első percben tudtam, hogy ő más, mint Norah
volt. Ő tényleg szeretett téged és melletted volt végig, jóban és rosszban is.
Amit a naplójába írt, minden egyes sorát komolyan gondolta.
- Tudom… Hiszen
ezt nap, mint nap közölte velem is, csak olvasva ez teljesen máshogy jön le
nekem. Hozzám beszél, úgy érzem, mintha nekem mondaná az egészet és ez így is
van. Viszont én hiába válaszolok a szavaira, nem hallja őket.
- Szerintem hallja – mosolyog rám. – Én hiszek
benne, hogy a halál után is van élet. Akkor is a szeretteinkkel lehetünk és
vigyázhatunk rájuk. Biztos vagyok benne, amikor olvastad ő végig ott volt
melletted és mosolyogva hallgatta a szavaid.
***
Miután
magamra maradtam, elgondolkoztam azon, hogy mit is kellene tennem. Rájöttem,
hogy mégsem vagyok egymagam. Azt hittem, hogy a barátaim nincsenek velem, de
úgy látszik tévedtem, mert segíteni akarnak nekem. Ki akarnak innen juttatni.
Igaz, ennek csak egy módja van, ha beszélek, ha felidézem az orvosnak a
gondolataim, emlékeim, de ha ez a szabadulásom ára, akkor talán képes leszek
vele megbékélni.
Ma nem kellett volna mennem hozzá, most mégis
itt állok az ajtaja előtt és próbálok erőt venni magamon, hogy be tudjak nyitni
és legalább egy két szót képes legyek vele váltani. Mély levegőt veszek, majd
bekopogok.
- Igen?
– szólal meg az ajtó másik oldalán lévő személy. – Szabad.
- Bejöhetek? – dugom be a fejem, mire Dr.More
szemei nagyra nyílnak. – Ha zavarok el is mehetek – pillantok a kezében tartott
iratokra.
- Nem, nyugodtan jöjjön be, Mr.Styles – teszi
az asztalra a papírokat. – Nem zavar, csak kicsit meglepett a jelenléte, mivel
ma nem volt beírva találkozónk. De örülök, hogy itt van. Foglaljon helyet –
mutat a fotelra.
- Igazából én magam sem tudom, hogy mit
keresek itt – ülök le. – Csak ma itt voltak a barátaim és beszéltek velem. Azt
hittem, hogy már rég nem vagyok nekik fontos, de úgy látszik tévedtem. Segíteni
akarnak nekem. Pontosan nem tudom, hogy miből áll a tervük, de annyit mondtak,
hogy nekem is akarnom kell, hogy kijussak, így idejöttem, beszélgetni – mondom bizonytalanul.
- Elég régóta jár már hozzám, de még ilyen
sokat egyszer sem beszélt – mosolyodik el. – Tudok a barátai tervéről és én is
egyetértek vele, de ahhoz látnom kell, hogy fejlődik. Ez már egy lépés volt,
hiszen magától jött ide, nem pedig megbeszélt időpontra. Most arról fogunk
beszélgetni, amiről csak ön akar.
- Rendben – biccentek felé. Nem könnyű
megnyílnom, de a szemem előtt lebeg a kijutás, szóval ennek a segítségével
sikerülnie kell. – Ma reggel álmodtam… zihálva ébredtem fel, mint a
legtöbbször, ha megjelenik az álmaimban. Legtöbbször egyik emlékünket élem át,
de van, hogy a múltjába nyerek betekintést, amit természetesen teljesen átír az
agyam vagyis ezt remélem. Képtelen lennék elviselni, ha az amit álmodtam, igaz
lenne és tényleg megtörtént volna vele.
- Az álmok természetesek. Mivel még alig pár
hónapja vesztette el a lányt, akit mindennél jobban szeretett ez természetes.
Idővel majd megszűnnek, vagy legalább nem fognak rémálommá alakulni. Teljesen
sosem szabadul meg, majd az emlékétől, de gondolom ezzel ön is tisztában van. A
szeretet sosem tűnik el, egyik pillanatról a másikba, az ön esetében pedig
biztosan nem. Az aktájából és tekintetéből kivéve, nagyon fontos volt számára
Libby. Úgy érzi, hogy egy nőt sem lesz képes úgy szeretni, hogyan őt. Ez lehet,
hogy így is van. Annyira biztosan nem, de lehet, hogy egy nap majd képes lesz
őt elengedi és találni valakit, aki boldoggá teheti önt és akit ön is boldoggá
tehet. Teljesen normális, hogy az elején erre még gondolni is képtelen, de az
idő múlásával érezni fogja, hogy ez a helyes, hogy ő is azt szeretné, ha boldog
lenne.
- Ebben a pillanatban, csak azt tudom, hogy
szörnyen hiányzik és szeretném, ha itt lenne mellettem, ha felébrednék és
kiderülne, hogy ez a pár hónap csak egy rémálom volt és ő itt van velem.
Természetesen tudom, hogy ez nem fog megtörténni, de van, hogy még mindig ebben
bízom.
- Ez normális – jelenti ki. – Az emberek ilyenkor
mindig megpróbálnak valamibe megkapaszkodni, amire gondolva képesek a Földön
maradni… de ez idővel megszűnik majd, csak el kell fogadni, hogy ő már nem
lehet önnel.
- Bízom benne, hogy egy nap, majd én is képes
leszek ezt elfogadni, bár azt biztosan tudom, hogy nem lesz egyszerű.
- Senki sem mondta, hogy az lesz, de nem
lehetetlen.
Sziasztok! Tudom, hogy csak holnap van vasárnap, de úgy gondoltam, hogy megleplek titeket és ezen a hétvégén két rész lesz, remélem örültök neki. Szeretném, ha leírnátok a véleményeiteket. Tudom, hogy nem könnyű és azt hiszitek, hogy én anélkül is bízom magamban, de ez nem így van. Bízom, de ha tudom biztosra, hogy nektek tetszik sokkal könnyebb minden. Remélem nem lesz szükséges minden résznél elmondanom! Holnap találkozunk. Köszönöm az eddigi olvasókat és bíztatásokat!
Sziasztok! Tudom, hogy csak holnap van vasárnap, de úgy gondoltam, hogy megleplek titeket és ezen a hétvégén két rész lesz, remélem örültök neki. Szeretném, ha leírnátok a véleményeiteket. Tudom, hogy nem könnyű és azt hiszitek, hogy én anélkül is bízom magamban, de ez nem így van. Bízom, de ha tudom biztosra, hogy nektek tetszik sokkal könnyebb minden. Remélem nem lesz szükséges minden résznél elmondanom! Holnap találkozunk. Köszönöm az eddigi olvasókat és bíztatásokat!
remek rész lett mint a többi. de engem annyira zavar hogy Libby helyét valaki más fogja betölteni. furcsa az indítás de remek. így még nem olvastam egy blogot sem és mindvégig Harry szemszögéből.. kíváncsi vagyok hogy a múltkor ki volt az a titokzatos látogató.. :) és hogy ki fogja Libby helyét betölteni..
VálaszTörlésMinden szép lassan kiderül, bár a titokzatos látogató már előbújt, csak nem vettétek észre xD Igen kicsit furcsa az indítás és az is, hogy Harry szemszöge, de nekem így alakult ki a fejemben...
VálaszTörlésMi történt vele? Már tudni akarom, hogy akkor Libby ki elől menekült és miért, és hogy ki és miért vette el őt Harry-től. Nagyon jó lenne már tudni, mert furdal a kíváncsiság
VálaszTörlésNagyon örülök, hogy Harry magától ment be a doktorhoz, látszik, hogy ő is akarja.
Nagyon nagy példaképem vagy, nagyon örülök, hogy rátaláltam erre a blogra. :))
Timi. xx