10.rész

Kiszabadulok innen, mert ezt akarom

  Nem tudom, hogy helyesen döntök-e vagy sem, de ha nem próbálom meg, akkor sosem derülhet ki. Eleinte sem volt könnyű megnyílni bárkinek is, viszont a történtek után végképpen úgy érzem, hogy képtelen lennék rá. Most mégis azt érzem, hogy sikerülhet. Két nap telt el mióta utoljára bent voltak nálam a srácok, én azóta pedig többet beszéltem, mint az elmúlt pár hétben, mióta itt vagyok. Nem mondhatom azt, hogy egyből kedvesebb lettem és már nem szaladnak ki a számon olyan mondatok, amiknek nem lenne szabad, viszont próbálkozom és ez a lényeg. Az érzéseim még mindig mélyen a szívembe zárva csücsülnek, de tudom, hogy képes leszek egy nap kiereszteni őket. Miatta leszek képes. Dr.More azt mondta tegnap, hogy ő is azt akarná, hogy boldog legyek. Én magam is tudom, hogy így van, hiszen mindennél és mindenkinél jobban ismertem Libby-t. Viszont még nem tudom elfogadni, még túl korai erre hagyatkozni. A szívemben még mindig úgy érzem, mintha élni. Mintha itt lenne velem, csak éppen nem láthatom. Nem lesz könnyű, beletörődnöm, hogy többet nem láthatom, de arra is gondolnom kell, hogy a Világon vannak még emberek, akik fontosak nekem, akiknek én is fontos vagyok. Nem maradhatok örök életemben bezárva ezen a helyen. Látni akarom, hogy mindenki viszi valamire az életben. Tudni akarom, hogy Gemma megtalálja-e az igazit és azt is látni szeretném, ahogyan családot alapít. Természetesen a bennem lévő feszültség és düh nem fog elmúlni egyik napról a másikra, ezt pontosan tudom. Lesznek olyan napok, amikor jobb hangulatban találnak majd, de olyanok is, amikor elküldöm őket melegebb éghajlatra. Tudom, hogy nem fognak rám haragudni, de nekem rosszul fog esni, hiszen látni fogom a szemükben, hogy megbántottam őket. Nem akarom, hogy miattam sírjon bármelyikük is, nem érdemlik meg. Igaz nem akartam erre a helyre kerülni, de talán képes leszek elfogadni – segítséggel – hogy ők csak jót akartak nekem, szerintük ez kellett nekem, még ha én nem is gondolom így. Bár abban biztos vagyok, hogy szükségem lesz még orvosi segítségre, ha egy nap kikerülök innen, de Mr.More is sokat segít. Nem gondoltam volna sose, hogy egyszer ezt mondom majd, de miután kijövök tőle, kicsit nyugodtabb vagyok. Persze az emlékek felzaklatnak, de szerinte ez normális. Segíteni próbál nekem, már csak nekem kell elfogadnom, hogy szükségem van rá, hogy teljesen megnyíljak. Bár ez nem lesz egyszerű, biztos vagyok benne, hogy nem fog egyik napról a másikra sikerülni, de nem fogom feladni.

  - Jól érzed magad, Harry? – zökkent ki a gondolataimból Dr.More. – Ahogy látom, elgondolkodtál.

  - Semmi bajom, csak egy kicsit a gondolataimba merültem – pillantok rá. – Tudod, én tényleg próbálkozni akarok, a családomért. Ki kell innen jutnom, mivel már csak ők maradtak nekem, de nem könnyű megnyílni, sosem voltam olyan srác, aki könnyen beszél az érzéseiről.

  - Örülök, hogy végre te is tegezel engem – jelenik meg egy halvány mosoly az ajkán. – Erre magamtól is rájöttem, viszont látom a fejlődést. Sosem felejtem el, hogy milyen voltál az első találkozásunkkor. Pontosan úgy viselkedtél, mint egy durcás kisgyerek, aki arra kényszerítenek, hogy bevallja ő törte el a vázát.

  - Visszagondolva kényszerítettek is. Nem magamtól jöttem ide, ha rajtam múlt volna tuti, hogy ennek a helynek a közelébe sem teszem a lábam. Még mindig így gondolom, de talán… segítenek a beszélgetések – halkul el a hangom.

  Biztos vagyok benne, hogy tisztán értette minden szavam, annak ellenére is, hogy abban sem vagyok biztos tényleg kimondtam őket hangosan. A mosoly, ami az arcán helyezkedik el, erre utal.

  - Biztos voltam benne, hogy elérem azt a napot, hogy megnyílj nekem – biccent felém. – Azt is tudtam, hogy ez nem lesz egy zökkenőmentes út, viszont a végére betömjük a gödröket és lassan elérjük a célunkat. Senkivel sem könny, ezt tapasztalatból mondom, de azt hiszem te vagy a második legmakacsabb személy a Világon, akit kezeltem.

  - Ki volt az első? – kérdek rá, mielőtt még meggondolnám. Látom, hogy nyel egyet, majd a kezében lévő papírokra pillant, így hozzáteszem. – Bocsánat, semmi közöm hozzá… csak megszokás.

  - Semmi gond – rázza meg a fejét. – Miután befejeztem az egyetemet, ő volt az első betegem, akinek segítettem és a mai napig is segítek, ha szüksége van rám. Ha kérdésed van, bármivel kapcsolatban is, nyugodtan tedd fel. Nem kell szégyellned semmit sem.

  - Egy lenne, de nem vagyok benne biztos, hogy tudni szeretném a választ rá – sóhajtok fel, megtörten. A múlt éjszaka ezen gondolkodtam, igaz nem látom esélyét, viszont lehet tévedek és mégis lehetséges lenne.

  - Nyugodtan kérdezd meg. Lehet, hogy nem lesz kedvező a válaszom, de az is lehet, hogy pont fordítva történik majd.

  - Lenne rá esélyem, hogy kijussa innen, akár egy órára is? – hadarom, majd gyorsan folytatom is. – Természetesen nem magamba, hanem felügyelet alatt. Bárhová elmennék, csak egy rövid időre. Nem számít, ha csak öt percet maradhatnék, de nekem az is nagyon sokat számítana.

  - Van rá lehetőség – bólint rá. – De ezt majd a végén megbeszéljük, most inkább beszélgessünk. Miért volt furcsa érzésed Libby-vel kapcsolatban, miután közelebb kerültetek egymáshoz?

  „Hajnali öt óra van, én mégsem tudok aludni. A gondolataim a tegnap estén járnak. Én ebben a pillanatban is tisztán érzem, puha ajkait az enyémet, de valami nem stimmel. Arra természetesen még nem jöttem rá, hogy mi, de érzem, hogy van valami. Tudom, hogy ebben a percben nem kellene itt ülnöm, hanem mellette lennem és a karjaim közé zárjam őt, mégsem tudom magam rávenni.

  - Miért vagy fent ilyen korán? – jelenik meg Lou ásítva. Az arcomat látva, összeráncolja a homlokát, majd közelebb lép. – Egyáltalán aludtál, te valamit? Mert nem úgy nézel ki.

  - Lefeküdtem, de miután Libby elaludt kijöttem, mivel nem akartam felébreszteni őt is, ha már én képtelen vagyok aludni.

  - Én még terveztem, hogy visszaalszom – bök a szoba felé – de úgy érzem neked nagyobb szükséged van rám. Mi történt haver? – ül le mellém.

  A srácoknak még semmit sem mondtunk, igazság szerint még én magam sem tudom, hogy mi is van közöttünk, hiszen nem viselkedünk másképpen, csak csókolózunk. Együtt sem vagyunk, viszont csak barátoknak sem mondhatom magunkat, hiszen a barátok nem csinálják azt, amit mi.

  - Történt valami köztetek? – kérdez rá. – Tudod nekem feltűnt, hogy máshogy viselkedtek, ahogy szerintem a többieknek is, bár én jobban ismerlek tőlük. Látom, hogy bánt valami. Tudod, hogy nekem elmondhatod, nem adom tovább nekik, ha te nem akarod.

  - Tudom Lou, csak nem könnyű…

  - Kedveled, igazam van? – húzza mosolyra ajkát. – Még szép, hogy igazam van, amikor csak ránézel, észreveszek valamit a szemedben, amit már rég nem láttam. Mesélj csak nekem, mi van veled Styles?

  - Ennyire nyilvánvaló? – vonom fel a szemöldököm. – Te is észreveszed, ahogy Eleanor is, mintha ti jobban ismernétek, mint én saját magam.

  - Tudod az embernek a tekintete és a mozdulatai sokat elárulnak róla. Mi már olyan rég ismerünk téged, hogy tudjuk, mikor mit érzel vagy gondolsz, mielőtt még megszólalnál. Most pedig azt látom, hogy valami bánt téged.

  - Kedvelem őt, túlságosan is. Már az első pillanattól meg akartam őt védeni, ahogy megláttam sírva a földön. Azóta ez az érzés, csak erősödött. Folyamatosan arra gondolok, hogy tudnám őt felvidítani, mivel érhetném el, hogy ne meredjen a semmibe, majd fakadjon sírva. Ilyenkor mindig magamhoz ölelem és megengedem neki, hogy kisírja magát a vállamon, miközben én a hátát simogatom és néha belecsókolok a nyakába, mire megdermed, de egyben meg is nyugszik. Paulnál pedig olyat mondtam neki, amit lehet nem kellett volna, bár nem bántam meg és nem is sült el rosszul, csak… - itt megállok egy kicsit, majd levegőt veszek és folytatom. – Tudod, hogy voltam már szerelmes, de nem volt az igazi – bólint – elmondtam neki, hogy mi volt és azt is, hogy érte nem lettem volna képes mindent feladni, de mielőtt még megállíthattam volna magam, azt is hozzátettem, hogy érte igen. Érte képes lennék mindent félretenni… Elmenekülte előlem, de miután visszajöttünk, azt mondta, hogy ő is érez valamit és megcsókoltam…

  - Hűű – nyílnak nagyra Louis szemei. – Megcsókoltad? Na, várj egy pillanatot, te szerelmes vagy bele?!

  Nem tudom eldönteni, hogy ezt most kérdi vagy állítja, aprót bólintva jelzem, hogy talán igaza van.

  - Sosem gondoltam volna, hogy közel enged magához – gondolkodik el. – Valahogy úgy tűnt, már az elejétől fogva, hogy nem tud senkit sem közel engedni magához- egy pillanatra megáll, majd folytatja. - Ez mind szép és jó, de nem értem, akkor mi bánt téged?

  - Pont ez a baj, én magam sem vagyok benne biztos – sóhajtok fel. – Egyszerűen érzek valamit, amikor megcsókolom vagy közel húzom magamhoz. Lehet, hogy furán fog hangzani, amit mondok és valószínűleg semmi értelme, de úgy érzem, mintha csak begyakorolt mozdulatok lennének, esetleg hangok… mintha nem tőle jönne, hanem… nem is tudom, hogy mondjam.

  - Úgy érted, hogy megjátssza? – vonja fel a szemöldökét. – Érzed a szenvedélyt, amikor együtt vagytok?

  - Igen, de ott van bennem az az érzés is, hogy valami nem valódi. Olyan, mintha nem is velem lenne azokban a pillanatokban. Az elején még igen, de utána egy másik helyre utazik, ahol csak tapasztalatból tesz mindent.

  - Szerinted ennek köze lehet ahhoz, amit nem mond el nekünk?

  - Minden bizonnyal, de nem erőltethetjük. Meg kell várjuk, míg ő mondja el nekünk, ami nem hiszem, hogy egyhamar megtörténik.

  - Szerintem, ha valakinek el is fogja mondani, hogy mi történt vele, azok nem mi leszünk, hanem te. Benned megbízik, pedig nem sok lány tenné ezt a helyében, abban biztos vagyok. Nem sértés, de te is ismered magad. Mikor felajánlottuk, hogy jöhet bármelyikünkhöz aludni, ő téged választott, benned bízik meg a legjobban, talán azért van így, mert te találtad meg. Adj neki időt, lehet, hogy idővel elmondja, hogy mi bántja, addig csak légy mellette és szeresd, mert biztosan szüksége van valakinek a szeretetére.

  - Egy daruval sem lehetne mellőle elszakítani – mosolyodom el. – Megígértem neki, hogy vigyázni fogunk rá és azt is, hogy megmutatom milyen az mikor valaki szereti és törődik vele. Nem lesz könnyű, de tudom, hogy képes leszek megbirkózni vele.

  - Akkor menj be hozzá és vigyázz rá – lök meg Louis. – Kétlem, hogy szeretne egyedül ébredni – kacsint rám, majd feláll és elindul vissza a szobájába, engem egyedül hagyva.

  Álmosan dörzsölöm meg a szemeim, majd állok fel és indulok el. Halkan nyitok be a szobába, amit csak az ő egyenletes lélegzése borít be. Az oldalán fekszik, magához ölelve a párnám, amin elmosolyodom. Csendesen zárom be az ajtót, majd lépek az ágy mellé és ülök le a szélére.

  A párnán pihenő kezére helyezem az enyém, majd tekintetem az arcára vezetem. Ajkai résnyire nyitva vannak. Nem tart sok időbe, hogy felfedezzem, még mindig vörösek és duzzadtak a csókunktól. Szeretném most is felébreszteni és megcsókolni, de még nem láttam őt ilyen nyugodtan aludni. Eddig mindig felébredt vagy csak szaporábban vette a levegőt, most viszont meg sem mozdul, édesen alszik.

  Óvatosan bújok be a háta mögé, majd karolom át, míg kezeinket összekulcsolom. Mocorogni kezd, de nem ébred fel, csak közelebb húzódik hozzám, mire én halkan felnevetek.

  - Hol voltál? – kérdi egy halk, de mély hang, mire könyökömre támaszkodom és lenézek az arcára. – Fent vagyok, nem képzelődtél – motyogja behunyt szemekkel.

  - Azt hittem alszol – simítom meg a kézfejét. – Nem akartalak felébreszteni, így kimentem kicsit. Jól vagy? – kérdem halkan.

  - Szeretnél róla beszélni? – fordul meg a karjaim között, majd pillant rám gyönyörű szemeivel. – Nekem semmi bajom – mosolyog rám – inkább veled történt valami, ami bánt téged.

  - Csak átgondoltam néhány dolgot, semmi érdekes, ne is törődj vele – sóhajtok fel.

  - Ugye nem fogod elmondani, bármit is teszek? – kérdi.

  - Te el fogod mondani? – bukik ki belőlem, amit egyből meg is bánok, mivel az izmai megfeszülnek, míg az arcáról lefagy a mosoly, helyette pedig komor tekintet jelenik meg. - Sajnálom, nem akartam erőltetni semmit sem…

  - Nem a te hibád – pillant oldalra. – Nem kellett volna kíváncsiskodnom és akkor most nem kérdezted volna te sem meg. Tudom, hogy csak azért szeretnéd tudni, hogy segíts nekem, de nem tudnál. Nem akarlak sem téged, sem a többieket belekeverni.

  - Tudunk magunkra vigyázni – próbálok higgadt maradni. – Nem szükséges azért megkímélned, hogy ne kerüljek veszélybe. Szerintem te sokkal nagyobb veszélyben lennél és vagy is, mint mi lehetünk.

  - Nem akarok róla beszélni, Harry – fordul meg, hogy ne kelljen rám néznie. – Mindenkinek van fájó pontja, nekem is van, ez. Szóval mi lenne, ha nem szakítanánk fel a még be sem gyógyult sebeket.

  A megtört hangját hallva azonnal elszáll a haragom. Tudom, hogy nem könnyű neki beszélnie róla, én pedig megígértem neki, hogy nem erőltetek semmit, de kíváncsi vagyok. Meg akarom érteni, hogy miért viselkedik így. Annyira hihetetlen számomra, hogy az egyik pillanatban sír, a másikban pedig már úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Elhúz egy falat, amit képtelenség lerombolni, de nekem sikerülni fog, egyszer. Meg akarom érteni, hogy miért olyanok a mozdulatai, mintha betanultak lennének. Olyan, mintha nem is ő akarná azt tenni, hanem csak betanulta, hogy a másik jól érezze magát. De nekem erre nincs szükségem, én akkor érezném jól magam, ha nem gondolkodna, hanem magától cselekedne.

  - Sajnálom – nyomok egy csókot a nyakára, mire összerándul. – Nem kellett volna erőltetnem.

  - Nem, tényleg nem kellett volna – vágja rá. – Meg kell értened, hogy nem akarok és nem is tudok róla beszélni – sóhajt fel, mivel még mindig nem hagytam abba a nyaka csókolgatását. – Ezt most azért csinálod, mert azt szeretnéd, ha viszonoznám? – kérdez rá, mire megdermedek. Elhúzódom a nyakától, majd nagyra nyílt szemekkel nézek rá.

  - Viszonozni? Mi a fenéről beszélsz? – ráncolom össze a homlokom.

  - Semmi, ne is figyelj rám – rázza meg a fejét, majd gyorsan visszafordul felém és mielőtt még bármit tehetnék, ajkát az enyémre tapasztja.

  Döbbenten fekszem, de nem csókolom vissza, pedig szeretném, viszont nem értem, hogy mi volt az előbb?! Miért kérdezte, hogy azért csinálom-e, hogy ő viszonozza nekem? Egyáltalán nem azért csináltam, eszembe sem jutott, mielőtt megszólalt volna. Csak bocsánatot akartam tőle kérni, semmi mást.

  Más esetben biztosan élvezném, hogy az ágyékomon ül, miközben csókol, de most nem. Kezeim az derekára helyezem, majd eltolom magamtól. Döbbenten nézek üveges szemébe. Olyan, mint nem is itt lenne, hanem valahol távol tőlem.

  - Nem várom el, hogy viszonozd – ülök feljebb. – Nem azért tettem, csak bocsánatkérésképpen. Miért reagáltál így?

  A mellkasa gyorsan emelkedik, majd süllyed. Zaklatott. Mi a fene történt két perccel ezelőtt vele? Nem ilyennek ismerem.

  - Azt hittem élvezni fogod – suttogja. – Mások élvezték.

  - Tessék? – kérdem vissza, mintha nem hallottam volna mit is mondott az előbb. – Ezt, hogy értetted?

  Amint kimondtam fejét megrázva mászik le rólam, mintha visszatért volna, amint meghallotta kérdésem. Mielőtt még felállhatna, elkapom a derekát és visszahúzom. Biztos nem engedem el ebben az állapotba.

  - Kérlek, engedj el – suttogja. – Szükségem van egy kis levegőre, kérlek.

  - Nem mész sehová – morgom a nyakába, mire megdermed. – Nem foglak bántani - folytatom kicsit nyugodtabb hangon. – Nem kell félned tőlem, sosem bántanálak. Az előbb megijesztettél. Fogalmam sincs, hogy miről beszéltél, nem is értettem belőle semmit. Olyan volt, mintha nem is lennél önmagad. Mi történt?

  - Nem, nem akarok róla beszélni – rázza meg a fejét. – Kérlek, csak felejtsük el ezt az egészet, tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna.

  - Ne kérd ez tőlem – szorítom erősebben magamhoz. – Nem tudom elfelejteni és nem is akarom. Az előbb nem voltál önmagad, csak tudni szeretném, hogy mi történt.

  - Fájó pont, Harry! Nem akarok róla beszélni – remeg meg a teste. – Kérlek, ne erőltesd.

  - Ha most elengedlek, akkor megígéred, hogy nem mész el. Itt maradsz velem és megengeded, hogy én vigasztaljalak meg? – kérdem halkan.

  - Nem megyek el – motyogja. – Csak kérlek, felejtsük el ezt az egészet és ne beszéljünk róla – zihálja.

  - Rendben – engedem el.

  Azonnal eltávolodik tőlem, majd megfordul és fejét lehajtva ül előttem, miközben gyorsan veszi a levegőt. Pontosan úgy viselkedett, mintha átélt volna valamit, amitől félt. Kinyújtom a karjaim, majd magamhoz húzom törékeny testét. Arcát a nyakamba rejti, miközben szaporán veszi a levegőt, én pedig ajkam a nyakára tapasztom, majd szorosan átölelem.

  - Nyugodj meg – suttogom. – Lélegezz velem egyszerre – kérlelem. – Minden rendben lesz.

  - Bárcsak így lenne – szólal meg. – Semmi sem lesz rendben és azzal, hogy itt vagyok még nektek is ártok vele. Nem akarom, hogy miattam találjon meg titeket – érzem meg a könnyeit, amik végigcsorognak a vállamon.

  - Megvédünk. Megvédlek. Sosem hagynám, hogy bármi bajod essen – szorítom erősebben. – Nem engedem.

  Az ajkam továbbra is a nyakán tartom, miközben lassan lélegzek. Alig telik el pár perc mire ő is megnyugszik. Légzése lelassul, könnyei megállnak, már csak a körmeit érzem a hátamon, de az ebben a pillanatban nem érdekel.

  - Jobban vagy? – kérdek rá, percek elteltével.

  - Sajnálom, hogy kiborultam, de nem tudtam megállni, pedig próbáltam.

  - Előttem sose próbáld tagadni, hogy ki vagy. Nem kell megállítanod magad, én itt vagyok neked. Nem engedem, hogy bajod essen és mielőtt még azt mondanád, hogy miattad fog, közlöm, hogy az sem történhet meg soha.

  - Nem tudod, hogy mit beszélsz – sóhajtja, majd kicsit eltávolodik tőlem.

  - De azt tudom, hogy képes lennék bármit megtenni, hogy biztonságban tudjalak.

  - Most biztonságban érzem magam – suttogja homlokát az enyémnek döntve, szemeimbe nézve.

  - Elárulod nekem valaha is, hogy mi történt veled, szépségem? – rontom el a hangulatot, újra.”

  -  Gondolom most már érted, hogy miért viselkedett úgy – szólal meg.

  - Igen, most már tudom – suttogom, megtörten. – Bár jobban örülnék, ha nem derült volna ki, ha semmi sem lett volna igaz a megérzésemből. Mert, amit vele tettek, azt senki sem érdemli meg, senki – rázom meg a fejem.

  - Egyetértek veled, de már nem lehet rajta változtatni, ezt te is tudod, de meglátod, hogy elkapják majd őket, csak idő kell.

   - Ha nem, majd én segítek. – morgom.

   - Azt én nem tenném, de tudom, hogy erről úgysem tudnálak lebeszélni. Most viszont véget ért az óra, viszont mielőtt elmész, térjünk vissza a kérdésedre – bólintok, ő pedig folytatja. – Igen elhagyhatod ezt a helyet, viszont csak egy helyre mehetsz innen, velem.

  - Hová? – kérdem, habozás nélkül.

  - Az intézeten kívül, még van egy csoportom, ahol problémákkal küzdő fiatalok mesélnek magukról, ezzel segítve magukon. Ha szeretnéd, eljöhetsz velem az egyikre. Nem kell beszélned, senki sem erőlteti, csak azok szólalnak meg, akik akarnak.

  - Gondolkodom rajta – állok fel.

  - Holnap ebéd után megyek, ha úgy döntesz, hogy eljössz te is akkor gyere az irodámba – biccent felém.


Sziasztok! Amint ígértem itt a következő rész, remélem tetszeni fog és kifejtitek a véleményeiteket! Köszönöm a bíztatást és az olvasókat! Ha szeretnétek kicsit jobban is megismerni, hogy milyen vagyok az írás mellett, akkor nyugodtan kérdezzetek: ASK 
További kellemes napot!
Várom a véleményeiteket!